ÁLOM
ÁLOM
Hallgassák meg: Ezt álmodtam az éjjel.
Egy padon ültem egy nagy park közepén; mellettem egy ismeretlen leány ült, akit szerettem. Lelkemben szenvedélyes érzések viharzottak, de lehajtottam fejemet és hallgattam. A leány menyasszony volt, de engem szeretett. Ő is lehajtotta fejét és a kavicsokat nézte a lába előtt; piros napernyője végével kusza vonalakat rajzolt a sétaútra. Egyszerre felnéztünk és a tekintetünk találkozott; a szeme fátyolos volt, de ragyogott, s én hangosan olvastam belőle. És kimondtam azt, amit nem akartam kimondani, mert másnak volt a menyasszonya.
– Szeretlek...
S ő felkelt a padról, diadalmas mosollyal, arca átszellemült s a tekintete bágyadt volt a vágyakozástól. Suttogva mondta:
– Kövess!
Lágyan megfogta a kezemet, úgy vonszolt a parkon keresztül egy óriási fehér ház felé, melynek a mennybolt volt a kék fedele. S én mentem utána botorkáló léptekkel, szenvedtem és boldog voltam, mint a szerelmesek. Bementünk a házba, melynek a hold sarlója volt a szélkakasa és a csillagok voltak a padlásablakai. És mentünk fel a lépcsőn, szívünk hangosan dobogott, s egyszerre lépegettünk szívünk ütemére. Órák hosszat jártunk a vég nélküli lépcsőfokokon, emeletről-emeletre jutottunk, míg megálltunk az ajtó előtt. S ahogy beléptünk a hófehér szobába, a szívverésünk elállt és átkaroltuk egymást. Válláról lecsúszott a ruha és keblére szorítottam arcomat. Kezével a hajamat simogatta s a könnyeim végigszántották hamvas bőrét. Behunytam a szememet, hogy jobban érezzem testének illatát; térden állva átöleltem a lábát, mert imádtam...
Most megriadt, s ahogy felnéztem rá, testét már ruha borította. A szőnyegen gyémántok ragyogtak: az elhullatott könnyeink. De az arca lángolt a félelemtől és szemében a téboly tüze égett. A szavak lihegve röppentek el ajkáról, melyet pirosra kendőzött a vér.
– Menekülj!... Ide, az erkélyre!
És kituszkolt az erkélyre, mely mérhetetlen magasságban csüngött a föld fölött. S az erkély nyitott ajtaja elé függönyt húzott, hogy eltakarjon engem.
A szobába belépett a férfi; erős volt és állatias, s a hangja olyan volt, mint a kuvaszoké. A leány mosolyogva fogadta, de az ajka remegett s a tekintete irgalomért esdekelt Istenhez. De a férfi meglátta a szőnyegen a könnyeimet és megkérdezte:
– Ki hozta neked ezeket a gyémántokat?
S minthogy a leány nem felelt, folytatta:
– Hová rejtetted a kedvesedet?
De a leány még mindig nem felelt; dacossá tette a gyűlölet és megnémította a borzalom. És a vőlegény kutatni kezdett.
Lenéztem az erkélyről: a nagy tó a park közepén oly kicsi és kerek volt, mint egy babatükör. De velem egy magasságban minden ablak előtt egy-egy erkély függött; mint apró dióhéjak csüngtek a levegőben és körülövezték a házat. S az erkélyeket a fal mellett keskeny párkány kötötte össze.
A vőlegény átkutatta a szobát és nem talált senkit. Csoszogó lúdtalpával eltaposta a gyémántokat. Most észbekapott, arca vad mosolyra torzult s az erkély felé tartott. De a leány elébe vetette magát és útját állta.
Egyetlen szökéssel felugrottam a párkányra. És óvatosan lépdeltem a szomszéd erkély felé, kinyújtott karral, mint a vakok. A föld integetett felém, tagjaim már készültek a zuhanásra, de feltartottam a fejemet, hogy a tekintetem le ne rántson a végzetes mélységbe. Elértem a szomszéd erkélyt; gyorsan leguggoltam, hogy a környező fal eltakarjon ellenfelem tekintete elől. De azért én mindent láttam a falon keresztül.
A férfi ellódította a lányt és felemelt ököllel kilépett az erkélyre. A leány sikított és eltakarta arcát. De a férfi csakhamar visszatért, alázatos, bűnbánó arccal.
– Tévedtem – dadogta; – az erkélyen tényleg nincs senki. Bocsáss meg, hogy gyanúba fogtalak...
A leány elsápadt, megtántorodott és kitámolygott az erkélyre. Üveges szemmel bámult a mélységbe: engem keresett. Majd visszafordult, gyilkos tűzzel nézett a férfira s úgy rikácsolta.
– Lódulj!
Kifeszített karjával mutatta az ajtót. S a férfi kisompolygott.
Felugrottam a párkányra és végigszaladtam rajta. A mélység már nem vonzott, a föld sem integetett, a tekintetemet szabadon jártattam mindenfelé, s egy pillanat alatt már ott térdeltem a lába előtt és a ruhája szegélyét csókolgattam, mert oly kimondhatatlanul szerettem.
– Te vagy!... – És rám nézett tündéri szemével, felemelte a fejemet, két kezét halántékomra szorította s úgy tekintett az arcomba. A ruha leomlott habfehér testéről; s az ablakpárkányra egy madárka repült és énekelni kezdett...
