JÁNOSKA
JÁNOSKA
Jánoska nem született selyemben és bársonyban, mosónő volt az anyja és kocsis volt az apja. Látszatra nagyon szegény volt, nem volt semmiféle kincse, csak a szíve volt aranyból s ezért gazdagabb volt mindenkinél. De bizony az arany nehéz és Jánoska sokszor érezte, hogy nehéz a szíve. Napközben dolgozni mentek a szülei s ő egyedül maradt otthon a fülledt, sötét kis szobában és ha unatkozott, vagy éhes volt, sírt. Az éhséget megszokta, mert nem tudta, milyen az, ha valaki jól lakik, de a verés fájt neki, mert nem bántott soha senkit és nem csinált semmi rosszat. Legföljebb a szögesládát vette elő és játszott a szögekkel: a nagy kampósszög volt a király, a kisebb szögek a katonák. Mily boldogan játszott velük! De este hazajött az apja, meglátta a padlóra szórt szögeket és megverte Jánoskát.
Mikor Jánoska már nagyobbacska volt, egyszer így szólt apja az anyjához:
– Itt az ideje, hogy a gyerek dolgozzék; hiszen már hat éves is elmúlt. Csak eszi a sok kenyeret, a kenyérhez pedig pénz kell. Munkára kell fogni, hogy ne legyen terhünkre.
– Hiszen még olyan gyönge – mondta az anya s a szemébe könny szökött, mert szerette kisfiát.
Jánoska először nagyon megijedt, de mikor meglátta édesanyja szemében a könnyeket, legyőzte ijedtségét, hogy megvigasztalja. Bátran felelte:
– Dolgozni fogok apám!
Pedig Jánoska vézna volt, vékony kis ujjaival alig tudott eltörni egy gyufaszálat és birkóznia kellett a kilinccsel, hogy lenyomja.
– Hát gondolkozzunk csak – folytatta az apa: – milyen munka volna a legmegfelelőbb.
Az anya közbeszólt:
– Bízzuk rá a dolgot; szegényke, hadd válasszon ő maga.
– Ostobaság! Mit érsz vele, ha azt mondja, hogy lovas rendőr akar lenni.
– Engedd meg, hogy megpróbáljuk...
Az apa ráhagyta:
– Nem bánom. Hát lássuk csak, ki vele, mihez volna kedved?
És Jánoska gondolkozni kezdett. Nagy gyerekfeje előrebukott, mert olyan nehéz volt a gondolatoktól, hogy lehúzta vézna kis nyakát.
Az apa türelmét vesztette:
– Egy, kettő, nyögd ki már!
És hirtelen világosság támadt Jánoska agyában. Látott egyszer az utcán egy suhancot, aki léggömböket árult; szép színes gömböket, melyeken mosolygott a napfény. Kész volt a válasszal:
– Apám! Léggömböket szeretnék árulni.
– Szamárság! – mondta az apa, de aztán gondolkozni kezdett:
– Nem is olyan szamárság: a dolog egész jövedelmező lehet.
De az anya féltette kisfiát:
– Ó, dehogy, ez nem Jánoskának való – mondta gyorsan: – hogy tudna boldogulni ügyetlen kis ujjaival.
– Kérlek, mamuskám... – suttogta Jánoska és könyörgően emelte szemeit anyjára.
Jánoska vágya beteljesült: szép színes léggömböket árult. Reggel megtöltötte az apja gázzal a tarka hártyákat, vékony zsineget erősített rájuk és egy vastag kötélre kötötte valamennyit; a kötél végét pedig Jánoska dereka köré fonta. De pontosan megszámolta a gömböket, mert minden egyes gömbért egy hatost kellett hazahoznia Jánoskának.
Milyen boldog volt Jánoska a sok színes gömbbel; s milyen könnyű volt a járása, kis talpa alig érte a földet. És milyen irigykedve nézték a gyerekek! De sokat kellett szenvednie a boldogságáért. Ha este, az apjával való leszámoláskor, egy-egy léggömb ára hiányzott, verést kapott. S ez gyakran megesett. Ahogy ügyetlen kis ujjaival leoldott egy-egy léggömböt a nagy kötélről, a fürge kis gömb bizony könnyen kisiklott kezéből; és Jánoska könnyes szemmel nézte, ahogy fölrepül a háztetők fölé, kecsesen táncol a szél füttyszavára, feljebb és feljebb száll és olyan kicsi lesz, mint a gombostű gombja. Néha megkergették az utcakölykök és éles kavicsokat hajigáltak utána, hogy szétrepesszék léggömbjeit. Vagy az is megtörtént, és erről se tehetett Jánoska, hogy a nyári nap tüzes sugara szétpukkasztott egyet. Ezért is verés járt. De éjjel aztán, amikor Jánoska a földre terített kis vackán csendesen pityergett, édesanyja titokban felkelt, lábujjhegyen hozzáosont s egy könnyes, forró csókot adott neki. Ez mindenért kárpótolta.
Egyszer ez történt: Egy előkelő, fényes utcában árulta portékáját. Sok vevője volt, mert a finom úri gyerekek megkívánták a színes gömböket és odahúzták hozzá szüleiket. Egyszerre csak észrevette Jánoska, hogy a túlsó járda szélén egy rongyos, mocskos arcú fiúcska ül, aki sóvárgó szemmel nézi léggömbjeit. Elfordult tőle, mert fáj a tekintete, de tudj' Isten miért, nem bírta ki sokáig, újra meg újra visszafordult s a reménytelen arcú kisfiúra nézett. A szívében megmozdult valami; mintha olvadni kezdett volna az arany... S ahogy egyszer a tekintetük találkozott, Jánoska elmosolyodott, szomorú, megértő, testvéri mosollyal. A kis mocskos arcú pedig mohón felszítta a biztató mosolyt, visszamosolygott, felállt és átbandukolt Jánoskához.
– Te, adj nekem egy gömböt.
Jánoska megijedt:
– Nem lehet.
– Fösvény kutya vagy, hallod; gazdag vagy és mégsem adsz.
Jánoska elsápadt. Síró hangon mondta:
– Én nem vagyok gazdag.
– Hazudsz. Hiszen látom mennyi színes gömböd van.
– Mégis szegény vagyok. Nézd meg a ruhámat – hebegte Jánoska és mentegetődzve tette hozzá: – Nem adhatok, megver az apám.
A kis mocskos arcú végignézte, gondolkozott, majd a gömbökre mutatva megismételte:
– Azért mégis gazdag vagy!
Jánoska vergődött; szerette volna kitépni a szívét, az aranyszívét, s azt odaadni a fiúcskának.
Egy előkelő úr lépett hozzájuk, egy gőgös ajkú kisleánnyal.
– Azt a legnagyobbat – mondta a leány.
Mikor az úr fizetett, Jánoska látta, hogy sok ezüstpénz csillog a tenyerén.
– Bácsi, kérem – mondta nekibátorodva – ennek a kisfiúnak is vegyen egyet.
A gazdag úr gúnyosan felnevetett és továbbment a leányával.
A mocskos arcú szeméből kibuggyant a könny és fehér barázdát vont az arcára; megfordult és lehajtott fejjel elindult. De Jánoska utána kiáltott:
– Gyere vissza!
És a szegény kis ember visszafordult, arca felderült, ragyogtak rajta a könnyek.
– Nesze – mondta Jánoska és letépett egy szép piros gömböt.
– Köszönöm! – És ez a «köszönöm» volt a legnagyobb ár, amit Jánoska valaha léggömbjeiért kapott. Gondosan eltette, hogy örökre megőrizze: szívébe zárta. És valahonnan, egyik ereszből vagy erkélyről egy vízcsepp csöppent Jánoska homlokára; de Jánoska azt hitte, a mennyből pottyant le egy könnycsepp.
Este, mikor apja megszámlálta a pénzt, egy hatos hiányzott.
– Mit csináltál az egyik gömbbel?
Jánoska hazudni akart, de az igazat mondta, mert az igazság szép volt és nem ismerte az életet.
– Elajándékoztam.
És elmondott mindent.
Apja elverte, dühösebben, kegyetlenebbül, mint máskor.
Anyja védelmére kelt.
– Ne bántsd a gyereket! Hiszen jószívűségből tette.
– Hallgass! – mordult rá a férfi és őt is megütötte. És ez az ütés jobban fájt Jánoskának, mint minden verés, amit ő maga kapott. Éjjel ő kelt fel a sötétben és csókolta meg anyját...
De múltak az évek és Jánoskának már csak apja volt. Anyja elhagyta őt: utoljára magához ölelte és behunyta szemét, hogy soha többé fel ne nyissa. És Jánoska tovább árulta a színes gömböket, s ha egy-egy közülük elszabadult, utána tekintett az ég felé, ahol édesanyja lakott.
Egyszer óriási szélvihar dühöngött; elszakította a vastag kötelet, úgy hogy valamennyi léggömb elszabadult és felrepült a boldogság kék tengerébe.
– Ó, bárcsak én is utánuk szállhatnék – zokogott Jánoska és összekulcsolta kezét.
Sokáig kóborolt a lakásuk körül: nem mert bemenni. De mikor már öreg este volt, fáradt lett, elfásult és bement. Apja véresre verte. Ököllel döngette a hátát és a mellét, a csenevész, satnya kis mellét, melyben a lélek oly vékony szálon csüngött, mint a színes léggömbök spárgájukon. Jánoska elterült a földön; behunyta szemét és álmodott: Vastag kötél volt a derekára kötve és a kötél végén ezer tarka léggömb. S ahogy kilépett az utcára, a sok kis gömb felemelte és repítette a házak fölé; elringató, édes dalt danolt a szél, hogy gyorsabban repüljenek, s a város ott feküdt messze alatta, apró kis házaival és nagy gonoszságával; a léggömbök pedig egyre szálltak, szálltak a mennyország békés kék tengere felé. Hófehér felhővitorlások úsztak a tengeren, árbocukon csillag-lámpások ragyogtak. S az egyik hófehér vitorláson Jánoska édesanyja ült és ölébe vette mosolygó kisfiát. Egy csintalan kis angyal pedig kikapta Jánoska kezéből a tarka léggömböket és odatartotta őket közvetlenül a nap fényes arca elé. S ahogy a tündöklő napsugarak keresztülragyogtak rajtuk, az égboltra hosszú szivárvány suhant.
