ELSŐ RÉSZ.
fogtuk le a szemét.
dicsérje Istenét!
sírt, jajgatott a hajó…
s a két szörnyű vasgolyó.
hajnal volt akkor is.
Johannes Textor is.
volt a szeme, arca fehér,
fehér, mint ősz haja, csupán
csuklója volt csupa vér.
tíz évig az evezőt,
azóta, hogy Innocentius
gályára vetette őt.
királyok s népek előtt!
ki magához vette őt.
lelkét és gondjait.
hömpölygeti csontjait.
utána senkisem;
mi siratjuk csak, de siró szavunk
elvész a tengeren.
összetöri az evező:
mily gyönge e hang! s mily zord, süket
a tenger, ez a temető!
mélyében ezer halál,
ezer iszonyú szörny, százkarú
polip prédára vár.
fekszik majd teste; moszat
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
páncélos tengeri rák;
csontját benövi rút vízi-növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
a tenger, a nagy temető,
hol az ár s a szörnyek gyomra a
koporsó s szemfedő.
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszút áll!
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az ítélet övé,
s megvált bennünket is!
dalát: az örök zenét…
dicsérje Istenét!