MÁSODIK RÉSZ.
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
szelíd hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire,
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán; - trčs-chrétien
királyainkra: mind
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért
ölték az eretneket:
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
hörgése némaság! -
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
- sírból kiásva - anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a széles mellű föld.
a vasnyelvű ekét,
míg a fölhasadó barázda belénk
lehelte ízes melegét
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
s a nap nyugalmas éjt.
dícsérte mindenért.
dícsérni nem elég;
Róma üzent: Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!
egy úton járjanak! -
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
súlyát ezer árva rab.
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy sanda halak.
töri-tépi szüntelen
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
valóban nem elég:
egy este Vallouise körött
kigyúlt a föld s az ég.
őszt nem láttam soha.
ránk zúdúlt Róma hada.
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
megjött a holdas éj;
úttalan utak, zürzavar:
«Föl a Pelvoux-ra, aki él!»
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
nagy barlang torka várt:
- «Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!»
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanul
hullottak könnyeink.
fényével a fák sűrüjét.
közeledő gyürüjét.
a csillagok se ki …
gyilkosok őrtüzei.
kísértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
a bajban bánatűző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.