ÖTÖDIK RÉSZ
maradtunk, árva rabok.
elnyeltek a sós habok.
váltasz meg, Örök szeretet?
aki első lehetett!
a hosszúnyelű evezőt.
s a vallouise-i mezőt.
Albert véres hada.
«Gályára velük!» – Törvény s bíró
a Fegyver akarata.
gyötrődünk a vason) –
tíz éve adott el gyilkosunk
a máltai rabpiacon.
lapockánk csontja fölé;
gyilkos dobott be gyilkosok
s gonosztevők közé.
s köpi habját szüntelen;
nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Tuniszban is ismerik:
temető a tenger, zord, süket,
Marseille-től Stambulig.
összetöri az evező.
a tenger, a nagy temető!
tetves, fekete zsák;
padunk alatt bűz és mocsok
és emberi rondaság.
a korpát; - egy marék…
- «Disznónak több jár; a rabok
gyomrának ez is elég!»
hajóstiszt vad dühe: Húzd! -
S horgas korbáccsal tépi föl
hátunkon a bőrt, a húst.
már elfeledte a szót.
míg nyelvük messze kilóg.
Istenben egy se hisz!
ártatlan köztük is?
csak a poklot látja szemünk.
kezével Istenünk!
mert itt csak halni jó;
minket is vár majd fekete zsák
s két szörnyű vasgolyó.
megáll az evező;
és minket is elnyel az óceán,
az eleven temető.
fekszünk majd: zöld moszat
ragad ősz hajunkba s karjaink
tépik nagy sanda halak.
páncélos tengeri rák;
csontunk benövi rút vízi növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
nem sír majd senkisem,
ha loccsan a hab s széles gyürűk
ringanak a vizen.
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont,
csak a bosszút várja, mert
hiába őrli az ár:
megszületik belőle Az,
aki rajtunk bosszút áll!
jóság és szerelem:
bosszút ne várj, az ítélet övé,
s miénk a türelem.
dalát: az örök zenét…
dicsérje Istenét!