NEGYEDIK RÉSZ.
a pacsirta fejünk felett;
és láttuk az olasz határt
s a hömpölygő tereket.
pacsirta szólt: Tirilí!
– «Megúnta talán a gyilkolást
Albert, a Cremónai?»
őszt nem láttam soha.
Napban ragyogott a hegyoldal és
a Pelvoux homloka.
az ég, az őszi táj.
Cambrai máglyáinál.
szívünkbe nem köszönt:
- «Halált jelent ez a hallgatás,
ez a földöntúli csönd!»
imádkozott, remegett;
volt sírni való, de egy se sírt,
se vén, se nő, se gyerek.
meghozta a holdas éjt.
kedveseitől, aki élt.
nyargaltak föl s alá;
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér
suhant, nem tudni, hová.
közt megvillant valami.
a gyilkosok őrtüzei.
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
ideges éjszaka;
s megindúlt – (azt hittük) – megint
a kisértetek hada.
közeledtek a fák között;
jöttek, - kezükben csóva, kard, -
mint véres ördögök.
páncélukon ragyogott;
s elállták barlangunk előtt
a szűk bejáratot.
vadúl vert minden erünk.
ments meg! maradj velünk!
fa zuhant elénk… Iszonyú
recsegés, – aztán csönd (csak a bagoly
sírt föl: Tuhí tuhú!)
s fenyő, ki tudja hány!
S egyszerre láng csapott fel a
szurkos fáklyák nyomán.
a vörös lángtorlaszon át.
csak a papok szavát!
mi célja volt velünk!
mindennapi kenyerünk!
mellünk hörgött, zihált.
adott könnyebb halált.
- «Itt egy se jön élve ki!»
S kacajukra visszamorogtak a
barlang üregei.
pattogtak a tűz-darazsak.
Oltsd! oltsd! - Mivel? - Menekülni! -
S vért ittak a parazsak. [Hová?
tüdőnk hörögve zihált.
könnyebb s gyorsabb halált.
haldoklik hitvese.
a füst lassú keze!
a kő a sziklafalon;
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,
parázs és barna korom.
áttörtük a máglya falát
és összeégve, véresen
kirohantunk a tűzön át.
Katonák, fény, sok vad ököl;
még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy
toronylik az égre föl…
lefogta valami köd;
egy perc, – és lelkem ott lebegett
a Halál örvénye fölött.