ELSŐ FELVONÁS.
ELSŐ FELVONÁS.
VAJKÓ: (Előbbre kerül a homályból.)
JOLÁN: (Feje fölé íveli karjait. Sóhajt. Nevet.)
VAJKÓ: (Még egy lépést tesz az asszony felé.)
JOLÁN: (Ránéz:) Különös ember.
VAJKÓ: (Nézi:) Gyönyörű asszony.
JOLÁN: (Zavartan) Honnan tudja?
VAJKÓ: Az ösztöneim súgják. De majd, egyszer majd megtudom.
JOLÁN: Soha.
VAJKÓ: Ezt egyszerűen nem tudom elhinni.
JOLÁN: De, kedves... (Neveti) Elhiheti!
VAJKÓ: (Komolyan nézi:) Nem. Nem.
JOLÁN: (Féloldalt visszahajlik. Kissé ingerkedőn lenézi.)
VAJKÓ: Nevess! Nevess!
JOLÁN: (Most már nevet, de idegen a hangja.)
VAJKÓ: Az idegeid, azok már felelnek nekem. Ragyogó szűzies vagy.
JOLÁN: (Magára lel:) Te igazán. Idegesít. Ne folytasd.
VAJKÓ: (Nézi:) Büszke! (A keblen feszülő selyemre bámul:) Büszke. Csatára kész.
JOLÁN: (A keble felett babrál:) Ugye? (Tréfál:) Hanem barátom. Milyen kitűnő udvarló is vagy te. (Elhallgat:) Jó rokon.
VAJKÓ: Szerelmes!
JOLÁN: Megharagszom.
VAJKÓ: Még akkor is.
JOLÁN: (Feláll. Közömbösen fel- és alájár.)
Csend.
VAJKÓ: Jolán!
JOLÁN: (Leül:) Ugyan kérlek.
VAJKÓ: Pedig. Elhiheted Jolán. Ez, az ilyen, ami most él bennem, nem csak az én dolgom. Egy nagyszerű megérzés, pompa, ünnep, amelyben te is részt veszel. Mi ketten.
JOLÁN: Én nem.
VAJKÓ: (Idegesen nevet:) Te nem?
JOLÁN: (Önmagába görnyed. Úgy ül a székben.)
VAJKÓ: Te nem? Mondd meg, de őszintén mondd meg nekem, te félsz. Félsz. Félsz.
JOLÁN: (Összerándul.)
VAJKÓ: Nem. Ez már nem is félelem. (Belől ujjong:) Ez már szemérem. Ha vágyammal hozzád érek...
JOLÁN: (Tiltakozón felugrik.)
VAJKÓ: Ugye? Szent szemérem, ne félj. Ujjongani szeretnék. Mi, mi ketten egy öntudatban leledzünk és a – félelmünk is közös.
JOLÁN: (Fáradt:) Mit akarsz tőlem?
VAJKÓ: (Új lángra kap:) Így jó. Ösztöneim ha rajtad égnek, megvilágítanak, olyan vagy, mint egy csillogó tó. Fekete-zöld hullámú tó, közepén hattyúval. Egy kislány!
JOLÁN: (Tiszta-fényes szemekkel rábámul:) Mondd, mit akarsz?
VAJKÓ: A boldogságunkat.
JOLÁN: (Gyorsan:) Boldog vagyok.
VAJKÓ: Igen, tudom.
JOLÁN: Igen. (Csendesen, igen csendesen:) Mondd! Mi értelme van mindennek?
VAJKÓ: Maga a boldogság. Az, ami mindez alatt vár. Szabadság. Mámor.
JOLÁN: Szavak. Szavak.
VAJKÓ: (Nevet:) No, lám. Hogy igazam van! Édes, jó barátom, ha én sugallatra beszélek, benned meg valami a tettet sürgeti.
JOLÁN: (Bosszúsan felnevet. Feláll. Nyújtózkodik.)
VAJKÓ: (Nézi:) Ez a homály. Úgy megnyúlnak a szavak, mint az árnyék.
JOLÁN: Ugye. Ugye.
VAJKÓ: Igen. (Az asszony villogó keze után nyúl.)
JOLÁN: (Odaengedi a kezét.)
(Így állnak.)
VAJKÓ: (Két kézbe fogja a kezet:) A tett is eljön.
JOLÁN: (Fenyegetőn:) Fenyegetés?
VAJKÓ: (Nevet:) Nem.
(Egy ajtó kinyílik.)
VAJKÓ: (Elengedi a kis kezet.)
JOLÁN: (Keze lehull.)
TÁNCZOS: (Belép.)
JOLÁN: (Ránéz.)
VAJKÓ: (A földre bámul.)
(Csend.)
TÁNCZOS: (Szórakozottan:) Kedvesem. (Széttekint:) Ki jött be ide? Nem jött be ide senki?
JOLÁN: Ide?
VAJKÓ: (Most rámered.)
JOLÁN: Vár talán valakit?
TÁNCZOS: (Szétnéz:) Ide. (Megfogja az asszony kezét:) Egy idegen kéz.
JOLÁN: Egy kéz? (Izgatottan:) Kedves. Te. Te. Úgy látszik többet dolgozol, mint kéne. Drága! (Cirógatja. Nevet.)
TÁNCZOS: Lehet. De épp ezért csodálatos. A legmélyebb elmerülésben egyszerre látom, valaki bejön. Besurran. Egyenest ide. Itt. Itt a keze, egy kéz feléd nyúl. (A képzelődők borzalmával:) Megfogja a kezed.
JOLÁN: (Elkeseredetten.) Miért dolgozik annyit?
TÁNCZOS: (Üres szemekkel nézi.)
JOLÁN: (Szelíden:) Kit látott? Ki volt?
TÁNCZOS: (Összeretten:) Hogy én kit láttam? Édes. (Fáradtan az asszonyra bámul és a kézzel végigsimítja homlokát.)
JOLÁN: (Hozzásimul és úgy engedi oda a kezét, mint egy gyógyírt, egészen.)
VAJKÓ: Én voltam az.
TÁNCZOS: (Túlságos ámulattal:) Te?
JOLÁN: (Nevet:) Ej. Rég együtt vagyunk.
TÁNCZOS: (Szintén nevet.)
VAJKÓ: Igen. Én bátorkodtam megfogni a feleséged kezét.
TÁNCZOS: Te?! (Elkapja a kezét:) Mutasd csak a kezed? (Erősen megfogja.)
VAJKÓ: (Kiegyenesedik, de tűri.)
TÁNCZOS: (Mégis megnézi a kezet. Nevet:) Nem az a kéz. Nem az. (Hirtelen komoran.) Nem az a kéz, az...
JOLÁN: (Közbevág:) Újra kezdi. Újra? (Megöleli.)
TÁNCZOS: (Komolyan ránéz:) Mondd. Nem égetett?
JOLÁN: (Fáradt-szomorúan elhúzódik.)
(Tanácstalan csend.)
TÁNCZOS: (Szórakozott:) Pontosan emlékezni kellene a pillanatra. Persze. És emberfeletti erővel figyelni. Édes! Nekem még dolgom van. Mulassatok jól. Megyek. (Megy is tétova járással.)
JOLÁN: (Utána:) Nemsokára vacsorázunk.
VAJKÓ: (Fel és alájár. Ideges.)
JOLÁN: (Leül és maga elé bámul.)
VAJKÓ: (Kitör belőle:) Féltékenykedik.
JOLÁN: (A szemébe nevet:) Ugye.
VAJKÓ: Féltékeny.
JOLÁN: (Édesdeden nevet:) Nincs oka rá és ő, ő okos ember.
VAJKÓ: Az az. De épp ezért más értelme nem is lehet, hogy így benyit. Persze látta, hogy fogom a kezét. De ez az ostoba mese. Minek néz engemet?
JOLÁN: Gyereknek.
VAJKÓ: Jaj, ne nevessen így.
JOLÁN: (Gyerekesen, szétáradva nevet.)
VAJKÓ: (Feléje torpan.)
JOLÁN: (Egy tekintettel visszatartja. Aztán magába néz. Vérpiros lesz. Elgondolkozik:) Nem. Nem. Mindig ilyen képzelődő, szinte idegbajos volt, ebben. (Könnyedén nevet, ideges:) A sok munkától.
VAJKÓ: Ugyan mit akarhat munkába ölni?
JOLÁN: (Rá-felbámul.)
(Csend. Hangok.)
JOLÁN: (Felugrik.)
HATHÁZINÉ: (Bejön.)
JOLÁN: Az Édesek! (Csókolja az öregeket.)
HATHÁZI: (Ráfujja a füstöt.)
JOLÁN: (Beszívja és kacag.)
(Leülnek.)
HATHÁZI: (Vajkóhoz:) Hogy vagy öcsém?
VAJKÓ: Csak úgy idegesen.
JOLÁN: (Az apjára kacsint.)
HATHÁZI: (Megmosolyogja:) Szegény.
HATHÁZINÉ: Csak ne sajnálják.
(Az ingerült öregasszonyra néznek.)
HATHÁZINÉ: Ideges! Ideges!
JOLÁN: (Nevet. Átfogja az öregeket, de innen ellenállhatatlanul a fiatalemberre tűz.)
(Átható csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kövéren, finomkodva, nesztelenül bejön:) Ó az egész kedves család így együtt. Édes isten. (Nézi őket:) Drága népek. (Nyomkodja a szemét, szepegő halkan:) Mennyire örülök, hogy az én egyetlen fiamnak ilyen egy, édes szép otthona van.
HATHÁZI: Nászasszony, üljön le.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Köszönöm. Kedves apácskám. (Leül és mint a bádog, úgy ragyog a társaságra.)
(Fagyos csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Nézelődik:) Drágaságom tudja, én azt hittem magukra, hogy testvérek. (Ezt a fiatalasszonynak mondta, aztán az öregekhez:) Nemde, kedves mama? Apjika? Nem mondom, hogy mindig, de ha, mikor így összemosolyognak, megesküdne rájuk az ember. Bizonyistenke. (Idétlenül nevetne.)
VAJKÓ: (Vállat von. Csend.)
HATHÁZINÉ: (Hangosan, mintha sükethez beszélne:) Hogy tetszik érezni magát, nászasszony?
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Gyorsan:) Ó. Köszönöm mamácskám. A szívem. (Kesernyés negéddel:) Ó csak a szív.
HATHÁZINÉ: (Mélyen bólint.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Legyint és legyezi magát a tenyerével.)
HATHÁZI: Nem baj, no, nászasszony. Itt majd jobban lesz. Meggyógyítja a fia.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Ó, a doktor. Szegény fiam, hogy én hogy ki nem állhatom az orvosokat. (Megborzong:) Mi mindent kitalálnak kérem. Jaj. Mennyi bajt. No.
HATHÁZINÉ: Ez meggyógyítja!
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Bizony a szívem. Ha nem éppen itt ér a rosszullét, ki tudja. (Legyint.)
HATHÁZI: Nem csoda. Hány éve nem látta a fiát, nászasszony?
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Magában számol: majd fejet rázva megsimítja a homlokát.) Tizenkét éves kora óta.
HATHÁZINÉ: (Szörnyülködik:) Én egyenest meghaltam volna.
HATHÁZI: (Csodálkozva csóválja a fejét.)
JOLÁN: (Feláll.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Bólogat. Érzés nélkül:) Egy anya, kérem. (Legyint:) Ó egy anya. Ugye nem is csoda, hogy rosszul lettem?
JOLÁN: (Idegesen:) De az uram sohasem említette önt. Soha egy szóval sem. Sőt, úgy tudtuk, hogy a szülei már nem élnek.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Erőltetetten ráragyog:) Hát élek én? Drágaság mondja! Hát ez élet?
HATHÁZI: (Gyorsan:) De édes lányom, Gábor sohasem mondta azt...
JOLÁN: (Türelmetlenkedik:) Épp ezért. Rosszul tette, hogy így előttünk titkot rejteget.
HATHÁZINÉ: No. Jó.
JOLÁN: Az anyját.
(Csend.)
HATHÁZINÉ: (Világosságot gyújt:) Édes lányom, te. Eredj csak. Nézd meg az uradat.
JOLÁN: (Megrezzen. Előbbre lép.)
HATHÁZI: Az mindig töri a fejét valamin.
HATHÁZINÉ: Mindig dologba van. Minek az a teménytelen dolog?
HATHÁZI: (Mosolyog:) Te csak a régi vagy.
JOLÁN: (Elragadtatva nézi őket, egy pillanatra mindenről megfeledkezik.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Akár a szegény megboldogult apja. (Szepeg:) Az is olyan volt. Én, kérem, én. (Együgyűen nevet:) Ilyen asszony kellett volna neki. Ilyen derék, komoly, okos. Jaj drágaságom. (Áradozik, majd felfalja a szemeivel Jolánt.)
JOLÁN: (A Vajkó széke mögé húzódik.)
(Csend.)
HATHÁZINÉ: Mikor halt meg a kedves férje, szegény?
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Mereven bámul rá, mintha nem értené.)
HATHÁZINÉ: Hogy mióta özvegy a nászasszony?
JOLÁN: (Ideges, közbevág:) Ezt mondta Gábor. Tizenkét éves volt. Azóta árva.
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Bólogat.)
HATHÁZINÉ: (Szörnyülködik:) Huszonkét éve. Istenem. Én meghaltam volna. Hogy egy anya, egyetlen gyermekét, így huszonkét évig. Istenem. Egy igazi jó édesanya. (Sopánkodik.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Eszelős izgalommal:) Nem, mama. Ezt már, ezt nem hagyom. Ne mondjon ilyet nekem senki. Tudja. Tudja. Hogy én nem vagyok jó anya? Ki mondja ezt? Kérem. Tudja maga. Tudja?
HATHÁZI: (Csillapítani szeretné:) Nászasszony, no. Nem kell azért.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Bolond-makacsul:) Nem. Nem. Ez sok. (Rikolt:) Ez nem igaz. Édes kis fiacskám. Gyermekem. Rubintom. Szememnek fénye. Te. (Mintha egy láthatatlan kis gyermeket becézne:) Kérem. (Üres, merev szemekkel szertebámul. Felugrik.)
(Igen nagy csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Őrülten reszket:) Kérem! Kérem, mert engem az uram. Kérem egy este, mert a barátunknál talált. Kérem. Igaz, hogy úgy voltunk. Hogy úgy? Hát együtt voltunk kérem, hát való volt ezért?!
(Lélegzet elfojtva figyelnek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kínos-panaszosan rikolt:) Hát nem megölte? Szemem láttára lőtte le! Kérem. Hát való volt ez? (Önkívületében sűrűn törli verejtékgyöngyös homlokát. Szédeleg, alig áll.)
JOLÁN: (Felsikolt és görcsösen a Vajkó vállába kapaszkodik.)
HATHÁZI: (A fejéhez kap.)
HATHÁZINÉ: (Rámered a férjére.)
(Nagy csend.)
VAJKÓ: (Mozdulatlanul ül.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kimerülten a székére ereszkedik.)
JOLÁN: (Mintha tűzhöz ért volna, szájához kapja a kezeit. Tágra nyílt szemekkel mered az özvegyre. Azután az anyjára néz.)
(Csend.)
TÁNCZOS: (Belépett. Áll. Megdöbbent hallgatása ólomsúllyal hull a csendbe. Körülnéz. Mindent megért. Könnyek tolulnak a szemébe. Rekedten, csendesen:) Elárulta? (Hozzáteszi:) Magát?
HATHÁZINÉ: (Sóhajt. Tüntetően, rejtett szemrehányással bólint kétszer igent.)
HATHÁZI: (Kiveri a pipáját. Fel nem nézne.)
JOLÁN: (A borzasztó meglepetéstől sújtottan, úgy marad mereven.)
VAJKÓ: (Előregörnyed.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Mint aki önmaga lepődött meg leginkább, csodálkozva pislant körül. Szája széles mosolyra torzul. Vigyorog, mintha mondaná, ne haragudjatok. Körberagyog mindenkire.)
(Fülledt csend.)
TÁNCZOS: (Előre lép, szólni szeretne.)
JOLÁN: (Hátrábblép a homályba. Egy sikolyt fojt el. Szemei égnek.)
HATHÁZI: (A pipát veri a markába:) No, jó. Jó.
HATHÁZINÉ: (Az ura mellé bújik.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Kérem.
(Nem felelnek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kétségbeesetten:) Kérem. Ő. Ő. Fiúgyerek az apja pártján van. (Két reszkető kézzel szabadkozik.)
TÁNCZOS: (Vajkóhoz rekedten:) Kérlek, kedves barátom, kísérd be a szobájába. Szegény. Szegény. (Vizsgálja a tekintetével:) Pihenjen le!
VAJKÓ: (Karját nyújtja az özvegynek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Meglepetten ránéz. Felnevet. Rákacsint. Örömmel ugrik fel, belekarol. Széles mozdulattal, vigyorgón, hajol meg a társaságnak.)
(Kimennek.)
TÁNCZOS: (Fojtott hangon:) Bocsássatok meg. (Odamegy az öregekhez. Kezet csókol az anyósának:) Jolán! (Könnyesen az asszonyra néz.)
JOLÁN: (Az ajkát rágja:) Maga igazán nem tehet róla. (Leül.)
TÁNCZOS: Elküldöm innen. Mihelyt jobban lesz egy kicsit. Menjen, menjen innen. Szívesen segítem. Amit csak kíván mindennel.
HATHÁZINÉ: (Bólintgat.)
HATHÁZI: Jó. Jó. Jó.
TÁNCZOS: Holnap, holnapután mehet. Úgyis azért jött. Szegény. (Leszegi a fejét. Rekedten:) Mért nem írt, vagy üzent, mindent szívesen teszek érte.
JOLÁN: (Tudtán kívül, vadul, elkeseredetten:) Hogy volt joga elhallgatni ezt a szörnyűséget! (A szék támlájára borul.)
(Egymásra néznek.)
TÁNCZOS: (Leül. Védelmet kérve néz az öregekre. Hadar:) Azt hittem sohasem tudják meg. Magamba temettem. Nem volt könnyű. Sokat töprengtem, szabad-e megházasodnom. Nekem! Azt hittem nem szabad, mikor Jolán jött. Jött és vele álmatlan éjszakák hosszú sora, küzdelem végsőkig ezzel a szörnyű, véres emlékkel. Győztem, Jolán győzött. Minden kételyt legyőzött. Jolán! Te is tudtál, akkor erről, megérezted az én nagy belső vergődésemet és segítettél.
JOLÁN: (Legyőzi keserűségét, közömbös-halkan:) Azt hittem szerelem volt.
TÁNCZOS: Az volt és az ma is.
(Csend.)
HATHÁZINÉ: Az. Az. (Bólogat. A lányához meg:) Szeret téged. Szeret. Te. Áldd az istent, minden gondolata te vagy.
HATHÁZI: Édeslányom!
HATHÁZINÉ: Gyönyörűm! Jóm. Liliomlelkű édes lányom.
TÁNCZOS: (Törülgeti a homlokát. Az arca fényes.)
HATHÁZI: (Határozottan:) No, jól van. Ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. Hát aztán édeslányom! Az anyósod, ember, szerencsétlen ember, úgy nézz rá.
JOLÁN: (Remeg, az öklébe harap.)
HATHÁZINÉ: De hiszen elmegy. Ő akarja, no. Ugye te Gábor? Holnap, holnapután és elfelejtjük. (Legyint.)
JOLÁN: (Rájuk sem hallgatott, most észbe kap:) Igazatok van. Mégis rémes. Azt mondja a fiához jött. (Sóhajt és felderül:) Mint a bibliát olvasta a címét.
HATHÁZINÉ: (Leül a helyére.)
HATHÁZI: (Tömi a pipáját.)
TÁNCZOS: (Nézi a feleségét. Keményebb hangon:) Apám még azon az éjjel, hogy hazajött, azon véresen, fogott és elvitt egy rokonához. Sosem felejtem el a vonatban, azt hitte alszom, egy egész éjen át nézett engem, nézett velem farkasszemet. (Behunyja a szemét:) Sosem felejtem el, azok a nagy szemek, barna égő golyók és vérbeborult szemfehérjék. Hogy néztek engem.
HATHÁZINÉ: (Borzong, a fejét rázza tagadólag.)
HATHÁZI: (Elhagyja égni a gyufáját.)
TÁNCZOS: Nem tudom elfelejteni, hogy ez az asszony tette az első lépést. Ő tette gyilkossá az apámat. (Halkan:) Hiszen ő szegény egy hétre rá belesorvadt. Elvitte, nem a bűne! Hanem, hogy szeretett.
HATHÁZINÉ: (Motyog:) Még aztán is szerette. (Csodálkozik és helyesel.)
HATHÁZI: (Rágyújt:) Nem, fiam. A bűn, a lelkiismerete vitte el.
TÁNCZOS: (Sóhajt, majd keményen maga elé mered:) Elpusztult, de a szemeit, azokat nekem adta.
JOLÁN: (Bosszúsan rágja a zsebkendőjét, majd eldobja.)
(Csend.)
HATHÁZINÉ: Gyere csak apja. (El, kikészül.)
HATHÁZI: (Csendesen feláll.)
(Kimennek.)
(Csend.)
JOLÁN: (Bágyadtan az urára néz.)
TÁNCZOS: (Visszanéz rá. Feláll. Odamegy. Hirtelen letérdel, az asszony lábaihoz borul.)
JOLÁN: (Meglepetten sikolt.)
(Síri nagy csend.)
TÁNCZOS: (Megcsókolja az asszony lábát. Felnéz. Nehezen nyög:) Azért. Azért küldöm el, mert. Nem érdemli meg, hogy egy levegőt szívjon veled. (Feláll és lehajtott fejjel gyorsan kimegy.)
(Csend.)
JOLÁN: (Elterül a székben.)
VAJKÓ: (Bejön. Előtte megáll. Áll. Burkolt mosollyal nézi.)
JOLÁN: (Feleszmél. Ránéz. Nézi. Alighogy megmozdul, de ebben ugrásra kész védekezés van.)
VAJKÓ: (Gonosz mosoly ütközik ki az arcán.)
JOLÁN: (Megnyugszik. Fáradt. Hátradől.)
VAJKÓ: (Gyorsan fel és alájár.)
(Csend.)
JOLÁN: (Alig hallhatóan sóhajt, feláll. Kifelé tart.)
VAJKÓ: (Megáll. Nézi. Utána szól:) Jolán.
JOLÁN: (Megáll, de nem fordul vissza:) Kérlek?
VAJKÓ: Várj csak, valamit akarok neked mondani.
(Csend.)
JOLÁN: (Hirtelen megfordul. Bájos és tüntető-közömbös arccal visszaindul. A fiatalember mellé lép:) Tessék!
VAJKÓ: (Átkarolja. Erősen karjaiba fogja. Nyugodtan, gyorsan megcsókolja.)
JOLÁN: (Meglepett rémülettel:) Az isten szent szerelméért! (Kiszabadul az ölelésből. Lángoló szemekkel lobog rá. Sipító vad dühvel:) Megőrült! (Hajának lebomlott szikrázó csóvájához kap.)
– A függöny. –
