MÁSODIK FELVONÁS.
MÁSODIK FELVONÁS.
TÁNCZOS: (Egy kis táskába orvosi műszereket rak. Látható ideges.)
JOLÁN: (Belép. Megütődik.) Elkészül?
TÁNCZOS: (Gyorsan:) El. Kell. Az uradalmi intéző súlyosan megbetegedett.
JOLÁN: Ilyen későn.
TÁNCZOS: (Dünnyögve felnevet:) Azért, mert ilyen későn van, azért még lehet valaki beteg. (Bosszúsan:) Milyen nagy itt a rendetlenség. Keres, de azt se tudja mit.
JOLÁN: (Kerek, nagy szemekkel kíséri.)
TÁNCZOS: (Hirtelen hozzámegy. Vállára teszi a kezét. Nehéz, felgyülemlett hangon:) Kis asszony. Te! Két nagy sarlós szemed van. (Csak most néz fel rá.)
JOLÁN: (Ámult-idegesen nevet.)
TÁNCZOS: (Megsimogatja:) Rövid egy hét alatt, hogy megnyúltál, cica. Az arcocskád. A homlokod alatt valami élénk rózsaszínű van.
JOLÁN: (Nézi.)
TÁNCZOS: (Átöleli. Hirtelen mohón nagy vágyakozással:) Szép vagy!
JOLÁN: (Vad erővel hárítja el.)
TÁNCZOS: (Felhevülten:) A derekad... Mint az érett kalász szára... Olyan vagy... (Döbbent ámulattal:) Mint amikor először láttalak.
JOLÁN: (Mogorván lesüti a szemeit.)
(Csend.)
TÁNCZOS: (Vakon mellélép. Átkarolja:) Ki vagy? Ki vagy? Mondd meg nekem. (Hirtelen észbe kap:) Ki vagy nekem?
JOLÁN: (Igen tisztán:) A feleséged.
TÁNCZOS: Igen. Igen. Édes. De!
JOLÁN: Több is lehetne?
TÁNCZOS: Nem! Nem! (Erősen magához szorítja:) Nem, az én szememben.
JOLÁN: Belém fojtja a lelket. (Csak úgy pillanatnyilag mondja ezt.)
TÁNCZOS: (Bénultan elereszti.)
(Nagy csend.)
JOLÁN: (Zavartan rendezi haját, ruháját.)
(Csend.)
TÁNCZOS: (A keresésnek lát.)
JOLÁN: Nem segíthetnék.
TÁNCZOS: Ha kedve van, miért ne. Köszönöm.
JOLÁN: (Hozzámegy. Hirtelen, elszántan szembefordul vele:) Nézzen a szemembe!
TÁNCZOS: Nézlek. Nézlek.
JOLÁN: (Megdermed a hideg hangtól. Elhúzódik.)
TÁNCZOS: (Továbbra is csak tesz-vesz.)
JOLÁN: (Bátortalan hangon:) Vigyen magával.
TÁNCZOS: (Lassan feléje fordul. Hallgat. Nézi.)
JOLÁN: (Gyorsan, hamis hangon:) Magával, a pusztára. Tudja, hogy, hogy szeretem éjjel. Fekete lovakon, nesztelen jó tavaszi úton. Puha úton. Vágtában, hogy a csillagfény se érjen. Jó? Olyan az, mintha nem volna az ember.
TÁNCZOS: (Nézi és durván felnevet.)
JOLÁN: (Felrezzen.)
TÁNCZOS: (Zavartan:) Jó. Jöjjön. (Egészen felderül. Megkönnyebbült.)
JOLÁN: (Lehajtott fejjel indul készülődni.)
TÁNCZOS: (Nézi. Látja. Elkomorul:) Nem. Ne. Maradjon csak, Jolán kérem. Nem könnyű út ez. Nem. Jobb szeretném, nagyon összetörné ez az éjjeli út. Maradjon!
JOLÁN: (Megáll. Révetegen:) Igen:
TÁNCZOS: (Kapkod. Hebeg:) Igen. Nehéz út ez és különben sem szokott elkísérni. Ugye?
JOLÁN: Nem szoktam. Igaz, hogy ilyen késő még nem is volt el soha.
TÁNCZOS: (Édeskedőn:) Drága. De kötelesség. És meglehet, hogy egész hamar visszatérhetek. Egész rövid időn belől! Édes. (Hízelgő hangon:) Maga most csupa gondolat. Itt marad szépen... (Nézi valami szánandó könyörgéssel.)
JOLÁN: (Ernyedten áll.)
TÁNCZOS: (Nézi:) Gyerünk hát. (Áll.)
JOLÁN: (Felveszi a táskát.)
TÁNCZOS: (A homlokát törli.)
(Kimennek.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Belép. Meghatott. Igen vigyáz a sok műszer között. Ünnepélyesen körülbámul.)
HATHÁZINÉ: (Belépdel.)
HATHÁZI: (Utánuk jön.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Milyen drága itt. Akár egy templomban.
HATHÁZI: (Megmordul. Vasvilla tekintettel vet rá.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Nem. No nem. Brr! Csak az, hogy éppen olyan hideg van. No. Kedves apám! No. (Hatházira ragyog minden aranyfogával.)
HATHÁZINÉ: (Megtörül a kötőjével valamit. Szétnéz:) Mindig itt van. Ezeket szereti.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Ez a rém sok kínzóeszköz, meg ó, mi minden. Volt egy orvos. (Itt meggondolja:) Hogy az kérem, milyen egy szemtelen volt.
HATHÁZINÉ: (Elébe áll. Hallgatja.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Nem! Az én fiam. Az én fiam. Az nem. Szegény a megboldogult férjem, ő akarta. Az volt a legfőbb vágya, hogy orvos legyen! Hát most elérte. Én papot szerettem volna belőle. (Zokog és az öregre mosolyog.)
(Letelepednek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Sebesen megtörli a szemeit:) Ugye a szívem? Ó. Ha nem tartanak itten. (Legyint:) Ó drágaságom. (Sóhajt.)
(A szomszéd szobában a fiatalasszony zongorája hirtelen megpendül. Valami végtelen vágyódás szomorú dallama bontakozik ki belőle. Az ablakok mögött az éjszaka megmozdul.)
(Felfigyelnek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Mesterségesen ingatja a fejét:) Milyen egy drága! Elmerül a hangokba.
HATHÁZINÉ: (Megtörli a szemét. Nagyokat bólint.)
HATHÁZI: (Meghatottan nyomkodja a pipáját.)
HATHÁZINÉ: (Rátekint. Nézi. Könnytelten mosolyogja:) Jó lesz apa. Hova tömöd?
HATHÁZI: Hallgass csak, te.
(Száll a zongora, körüllengi őket.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Önfeledten valami egész más és egész könnyű, víg dallamba kezd hamis hangon. Hangosan, álérzékenyen énekli.)
HATHÁZI: (Megütődik.)
HATHÁZINÉ: (Kétségbeesetten int az urának.)
(A zongora elnémul.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Öntudatlanul tovább rikácsol.)
JOLÁN: (Megjelenik, de megragad az ajtóban.)
HATHÁZI: (Dühösen néz az özvegyre.)
HATHÁZINÉ: (Sóhajt és Jolánt hívja.)
JOLÁN: (A szoba közepéig jön. Megáll és rámered az éneklőre.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Egészen váratlanul befejezte.)
JOLÁN: (Kétszer lassan végigsimít a homlokán.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Egyet fúj:) Bizony valaha. Jó hangom volt. (Könnyes a szeme:) Kérem. Megálltak rá az ablakom alatt, ha énekeltem. (Körbemosolyog.)
JOLÁN: (Az apjához bújik.)
HATHÁZINÉ: (Pislogva nézi.)
HATHÁZI: Mi bajod, fiacskám?
JOLÁN: (Kérdve néz rá. Arcával az arcához bújik.)
HATHÁZI: Tüzes a kis arcod.
HATHÁZINÉ: Hát Gábor hol van?
JOLÁN: (Meglepetten:) Nem szólt maguknak? El, az uradalmi ispán beteg. Kiment a majorságba. Hirtelen hívták, azt mondta. Biztosan nem volt ideje beszólni. (Felegyenesedik és az apjától egy gondolatnyival arrébb megáll. Áll.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Mosollyá fagyott arccal, feszesen hordja körül tekintetét.)
HATHÁZINÉ: Szegény fiam. Sosincs nyugta, hogy annyit ráncigatják. (Veszekedik.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Felriad:) Elment?! Éjjelre. Édes isten.
HATHÁZI: No azért.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Tettetett féltéssel kinéz:) Nézze! Apám, milyen sötét van! Borzalom!
HATHÁZI: Hát errefele, éjjel sötét van.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Ránevet. A térdére üt, vigyorog:) Szegény fiam. Jézusom. Hova ment? Ugye nem messzire, mondják már, hogy nem.
(Üres csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Észreveszi magát:) Ó. Ó, a szívem! (Halkan:) Annyi a rossz ember így éjjel. Biztosan vannak erre is.
HATHÁZI: (Kiabál:) Ne féljen. Nincs mit.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Révetegen néz rá és bólint.)
HATHÁZINÉ: (Csodálkozva pislog rá.)
JOLÁN: (Fázósan áll, szinte kisüt belőle a hideg.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Megérzi. Lassan feléje fordul, ránéz:) Mint egy kisasszony! (Hízeleg:) Ó ez a termet. Letenném rá a fogadalmat, bizisten. (Áhítatosan, édeskedve bámulja.)
HATHÁZINÉ: (Felpattan.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Felrezzen. Körülnézi magát. Körülnéz. A kezével:) Hát szeretem. Ki hinné, szeretem. Kár ez egy férfinek, azt mondom. Én mondom. Kár.
HATHÁZINÉ: Gyerünk, no nászasszony. Nem jön velem?
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Készséggel felugrik. Arcára bájt erőltet. Egy csókot vet Jolánra távozóban.)
(Kimennek.)
JOLÁN: (Tétován áll.)
HATHÁZI: Édes lányom.
JOLÁN: (Hozzásiet. Átöleli. Csókolja.)
(Nagy csend.)
JOLÁN: Mondd, apácskám. Felületes ember vagyok én?
HATHÁZI: Nem. (Nevet.)
JOLÁN: Könnyelmű, léha, csapodár. Vagyok?
HATHÁZI: Nem. Nem. Nem.
JOLÁN: Hát. Hát kacér?
HATHÁZI: (Komolyan, de mosolyog. Nemet int.)
JOLÁN: (Halkan:) Akkor lelkiismeretlen vagyok. Mint... (Kimutat:) Mint ez az asszony.
HATHÁZI: Miért édes lányom?
JOLÁN: (Gondolkozik, majd óvatosan babrál az öreg kabátján:) Mert. Mert. Mikor a zongorától bejöttem és ez itt énekelt, azt hittem én éneklek. Igen megütődtem, de aztán vizsgálgattam magamat és, és mintha én is énekelhettem volna ezt, így.
HATHÁZI: Nem értem, fiam.
JOLÁN: (Zavartan:) Mintha kettő volnék, két külön lény. Az egyik, aki zongorázott és végtelenül bánkódik, szomorú, a másik, az pedig ostobán, otrombán ujjong.
HATHÁZI: (Kutatva nézi és szeretettel:) Csak ennyi.
JOLÁN: (Igen halkan:) Csak egy hang. De olyan átható, hogy nem tudom nem hallani. Mindig hallom.
HATHÁZI: És mit mond neked ez a hang, lányom?
JOLÁN: (Az apjának esik, görcsösen átkarolja. Megbúvik nála.)
(Csend.)
HATHÁZI: (Idegenül simogatja.)
JOLÁN: (Zavart-pirosan felnéz rá:) Már mondtam.
HATHÁZI: Jó. Jó. Jó. Gondolj Istenre. Ő megnyugtat.
JOLÁN: (Elnéz. Bámult-gyerekesen, hangosan számol:) Isten. Isten.
HATHÁZI: (Gyengéden leteszi az öléből. Feláll:) Édes gyermekem úgy gondolj rá, ahogy én tanítottalak.
JOLÁN: (Kerek két szemmel nézi.)
HATHÁZI: Hogy Isten nem a harangszóban él, de azokban, akiknek harangoznak. Nézz magadba. Te maga a lelkiismeret vagy.
(Csend.)
JOLÁN: (Tehetetlenül áll.)
HATHÁZI: (Megcsókolja. Elmegy.)
JOLÁN: (Megdöbbenve bámul utána.)
(Csend.)
JOLÁN: (Tétova mozdulatokat tesz. Révedező tekintettel, bizonytalanul, halkan:) Én? Én. (Leül. Ül. Fagyosan nézi a kezét.)
(Csend.)
(Szél szalad el az ablak előtt. Benéz a hold. Egy pillanat és egész más világosság támad. Merev és ezüstszínű, melyben csak a mozdulatlan tárgyak elevenek.)
(Csend.)
JOLÁN: (Lassan feláll. Egyenesen az ajtaja felé tart.)
VAJKÓ: (Még odakint:) Jolán, te.
JOLÁN: Ki az? (Némán sikít. Jobbra-balra tévelyeg:) Csend! (Eloltja a világot:) Ott maradj!
VAJKÓ: (Nesztelenül benyit:) Jolán!
JOLÁN: (Eszeveszetten befordul az ajtón. Piheg, zenél, figyel, magára csapja.)
(Nagy csend.)
VAJKÓ: Te. Te. Te esztelen gyerek. (Óvatosan az ajtajára megy:) Ne félj tőlem, Jolán.
JOLÁN: (Forrón:) De félek!
VAJKÓ: Beszéltem az uraddal. Messze ment.
JOLÁN: (Öklével üti az ajtót:) Eredj el!
VAJKÓ: (Komolyan:) Azt hiszed, ez a vékony deszka megvéd? Még el se választ. Jácintillatú vagy és mérges. (Nevet:) Látod, hogy érezlek.
JOLÁN: (Éles-forró hangon:) Nem ez a vékony deszka választ el minket, tudd meg! Nap és föld, tűz és víz; ég és pokol választ el minket.
VAJKÓ: (Jólesően neveti:) Ejnye! Tudom én azt. De azért csak beszélhetek veled. Nyílj ki egy szóra.
JOLÁN: Egy szóra se.
VAJKÓ: Pedig. Pedig milyen rég szólhattam veled.
JOLÁN: Tegnap este.
VAJKÓ: Nagy idő.
(Csend.)
VAJKÓ: Milyen messze lettél azóta tőlem.
JOLÁN: Épp most mondtad, hogy érzel.
VAJKÓ: Mondd, mért haragszol?
JOLÁN: Éjszaka van.
VAJKÓ: És milyen jó. Nagy puha csend. Felkelt a hold és jár, mint egy menyasszony. A szobádban színezüst most minden, ugye?
JOLÁN: Itt sötét van. Nem.
VAJKÓ: Igazán? Hihetetlen. Itt ragyog minden, legalább nézz ki már.
JOLÁN: Igazad van. (Kilép:) Oktalanság volt. (Szárazon:) De egyedül, olyan egyedül voltam itt. Egy zörrenés is megrémít, különben is. Minek köszönhetem, hogy éjjel se hagysz nyugton? Gyorsan, gyorsan, fáradt vagyok. Aztán, eridj el.
VAJKÓ: (Nem tudja levenni a szemét róla. Elszántan:) Nem tudok élni nélküled.
JOLÁN: Pedig kell.
VAJKÓ: (Rekedten:) Ide hallgass.
JOLÁN: (Kurtán-furcsán nevet:) Siess. Az uram minden percben visszatérhet.
VAJKÓ: Messze ment. Nem! Legalább három óra. Maga az örökkévalóság, ha akarnád!
JOLÁN: (Eszelősen:) A három óra. (Maga elé mered:) Már elrepült.
(Csend.)
VAJKÓ: (Leül a pamlagra. Síró-mély hangon:) Ha akarnád. Egy pillanat is. Örökkévalóság lehetne.
JOLÁN: (Tétován idegeskedik. Melléje térdel. A hajába kap:) Most menj el! (Szívére szorítja a fejet, aztán felugrik.)
VAJKÓ: (Szédülten a pamlagra hajlik.)
JOLÁN: (Anyás mosollyal nézi.)
VAJKÓ: (Leborul az arcára.)
(Nagy csend.)
JOLÁN: Valami szorítja a szívem. Menj el. Számtalan akadály áll mindenütt, a mi utunkba.
VAJKÓ: Egyetlen akadály te vagy.
JOLÁN: (Toppant:) Értsd meg, hogy az uram gyanakszik. Ránk les.
VAJKÓ: Egy pillanatra sem tudsz már megfeledkezni. Nem szeretsz.
JOLÁN: Én sose mondtam.
VAJKÓ: (Felnéz és hallgat.)
JOLÁN: Azt hiszed, hogy csak ennyit tesz szeretni?
VAJKÓ: (Halkan:) Neked már csak ki kell lépni a házból a szabadba.
(Csend.)
JOLÁN: (Tétován felneszel.)
VAJKÓ: (A földre bámul.)
(Csend.)
(Egyszerre minden megszólal kint. A szél fogdossa a tavaszt, belekap a boglyas rügyekbe, hogy sikongnak, furulyál és a mezők felszikkannak. Fütyül és a határ csörög, kifut a határból, elvész a csendbe.)
VAJKÓ: (Feláll.)
(Szekérzörgés.)
JOLÁN: (Suttog:) Ott egy szekér megy.
VAJKÓ: Igen és egyre távolabb hallatszik. (Halkan:) Ez viszi a tudatodat.
JOLÁN: Nem. Nem! (Megrázkódik és elhúzódna.)
VAJKÓ: (Átfogja.) Aztán te vagy. Te. Végtelen kert, szendergő pázsitok, csak a fehér, kábító porzójú liliomok virrasztanak. Hidegszínű berkek, de mélyük forró. (Átkarolja:) Minden ok egyben itt, két hóhalomban. Itt van. (Megcsókolja:) Hagy ragyogjon rám ez a két pufók kör, közepén a két örök bimbóval. Te Édes.
(Áthatolhatatlan sötét van. Mély csend. A szavak is csak mint az előbbi tavaszi zaj visszhangja.)
JOLÁN: (Mintha csak hangja volna, az is erőtlen:) Milyen lelkiismeretlen vagy.
(Mély csend.)
(Semmit se látni, csak egy páros csillag az ablakokban.)
(Kimért, erős léptek hallatszanak.)
(Dereng, mintha galambok repültek volta a szobába.)
VAJKÓ: (Mereven felegyenesedik. Áll.)
JOLÁN: (Csak két összeszorított, oldalt heverő comb fehér éle villan fel belőle.)
VAJKÓ: (Fahangon:) Jolán te. (Figyeli forrórekedten:) Itt van az urad.
JOLÁN: (Hallani, ahogy őrülten felugrik.)
VAJKÓ: Kint jár.
(Nehéz lépések.)
JOLÁN: (Megdermedt. Majd remeg.)
VAJKÓ: (A torka szárazságától alig beszélhet:) Gyere csak. Eridj be, ide a szobádba. (Bekíséri és ráteszi az ajtót.)
(Fojtogató csend.)
VAJKÓ: (Nem bír megmoccanni. Áll. Végre kimért lépésekkel a mási ajtó irányába tart.)
(A szürkület elfehéredett.)
(Mély csend.)
TÁNCZOS: (Sötéten belép. Beteszi az ajtót. Balkezében fekete táska, a jobban egy fehér pisztoly. Hanyagul tartja. Néz, majd kinézi a szemét. Megáll.)
VAJKÓ: (Kísértet-fehér.)
TÁNCZOS: (Nézi, szinte hallatszik a megdöbbenése. Ijedt mozdulattal dobja a pamlagra a táskát, a jobb keze megmerevedett.)
(Mély csend.)
VAJKÓ: (Remeg a kielégítetlen gerjedésbe.)
TÁNCZOS: (Mintha igen messziről beszélne:) Amint láthatod, visszajöttem.
VAJKÓ: (Némán áll.)
TÁNCZOS: (Megnézi. Vékony hangon:) Elég gyorsan. (Hallgat:) Gyorsan, váratlanul gyorsan. Meglepő gyorsan. Nem?
(Csend.)
TÁNCZOS: (Felhördül, úgy, hogy döng bele:) A gondolattól a káoszig. (Alig hisz a saját hangjának.)
(Mély csend.)
TÁNCZOS: (Balkezével a fejéhez kapkod. Elfúl a lélegzete egyszer-kétszer, másszor meg annál sűrűbb és kövérebb. Nem tud szólni.)
VAJKÓ: (Áll és nézi.)
TÁNCZOS: (Szó után kapkod. A fegyveres kezét nem tudja felemelni. Elképed.)
(Csend.)
TÁNCZOS: (Fel és alászalad kétszer. Világosságot gyújt. Megáll. Törli a verejtékét. Nyög:) Te vagy az? Kérlek, azt hiszi az ember, hogy valami tolvaj, vagy más efféle. Még szerencséd, hogy le nem puffantottalak. (Ledobja a pisztolyt. Nagyot fúj.)
VAJKÓ: (Halkan:) Igazad van. (Megadja magát.)
TÁNCZOS: (Hirtelen elhűl, rámered.)
(Csend.)
TÁNCZOS: Te vagy. Persze, hogy te vagy, no. (Fel és alá jár:) Tudhatnám. (Megáll és ránéz:) Falfehér vagy. Mi bajod ember, te? Rosszul vagy? Szólj hát. Te! Mi bajod? Alig áll a lábán! (Nagyot fúj. Törli a homlokát:) Persze, azt hitted, azért jöttél, hisz nem tudhattad, hogy az ördög ilyen sokáig ott maraszt. A beteg. A beteg orvost keres, persze mit bánja az, hogy éjjel van-e. Persze. Talán a szíved mi? Azzal vagy bajba. Egy kis. (Fúj egyet:) Szíverősítő mi, jó lesz? Csak egy pár csepp. (Kutató-kérdőn, zavartan lesi a választ.)
VAJKÓ: Jó lesz. Égető tűz gyötör.
TÁNCZOS: (Tétován, őrült zavarral nézeget szerte és rá. Szemei élettelen üvegszemek és megakadnak a pamlagon hagyott pongyolán. Épp hogy fel nem kiált. Aztán csak hallgat. Az orvosságos üvegekhez megy:) Ez a Jolán is, persze. (Felhördül:) Tessék, a pongyolája, itt van! (Kétségbeesetten:) Hányszor megmondtam már, hogy itt ne! (Felsír és öklével rácsap a kis asztalra. Felvesz egy üveget. Vajkó felé megy. Mintha leckét mondana fel:) Szerteszét hagyja a ruháját. Persze. Asszonyokat hiába figyelmeztetni. Érdekes, kérem, mintha csak most vetette volna le, még tele van vele. Hát, tessék.
VAJKÓ: (Az üvegcse után nyúl.)
TÁNCZOS: (Elhűl, ráordít:) Hogyne! Hogyne! (Szinte sír:) A beteg maga, ilyet ki hallott! Három csepp kell! Csak három, egy szemernyivel több már halálos. Érted?!
VAJKÓ: (Idegesen:) Igen. Igen.
TÁNCZOS: (Vadul eldugja az üveget, mintha védekezne. Hajmeresztő hangon:) Ezt szeretnéd, he! Mi? Te. Te! Ilyen reszkető kézzel nem lehet orvosságot bevenni. Érted? Nyugalom kell. (Sóhajt:) Nyugodtság! Érted-e? (Merőn vizsgálja:) Legyünk csak óvatosabbak. Hallgat: Mi bajod is van neked, mondd, voltaképpen?
(Nagy csend.)
VAJKÓ: (Hirtelen ideges kacagásba tör ki.)
TÁNCZOS: (Mereven, úgy ahogy, épp a homlokát törülgette, úgy van.)
(Hideg csend.)
TÁNCZOS: (Megtörten:) Mi bajod van?
VAJKÓ: (Színtelenül:) Itt a hátgerincem. Végig az egész hátgerincem egy tűz.
TÁNCZOS: (Mereven nézi.)
(Csend.)
TÁNCZOS: Fél így az ember találomra adni, ha pontosan nem tudja. Persze. Belőled meg harapófogóval kell a szót kiszedni.
(Csend.)
VAJKÓ: (Lázas-ideges hangon:) Gyorsan. Gyorsan. (Bizalmas, suttogó-forrón:) Adj egy kis gyorsan ható orvosságot.
TÁNCZOS: (Elhúzódik, hideg kétségbeeséssel:) Ti betegek azt kívánnátok, hogy isten legyen az ember! Hol fáj?
VAJKÓ: (Halkan:) Mondtam már neked, ember.
(Nagy csend.)
TÁNCZOS: (Felhördül, hebeg:) Így vaktában, így vakon nem tudhat az ember. (Maga is elszörnyülködik:) Megröntgenezlek!
VAJKÓ: (Bolondul, visszatarthatatlanul elkezd kacagni.)
TÁNCZOS: (Menekül a kacaj elől. Tesz-vesz. Beállítja a gépet. Elsötétít.)
VAJKÓ: (Sír az ideges nevetéstől:) Beszéljünk komolyan fiam.
TÁNCZOS: Hol vagy? Hol vagy?
VAJKÓ: (Görcsösen nevetgél:) No, jól van.
(Sötét van. A gép működik és az e célra készült üvegen megjelenik egy csontváz árnyéka.)
TÁNCZOS: (Ujjaival követi, mormog nehezen és gépiesen.)
VAJKÓ: (Nevetget:) Rossz csont vagyok, ugye? (Csak a csontváza látszik.)
TÁNCZOS: (Csak összetett kezei és fakó arca fehérlenek ki. Orvosi műszavakat mormog.)
VAJKÓ: (Komoran:) Most már átláttál mindenen, ami véletlenen múlt. (Idegesen:) Beszéljünk komolyan fiam.
(Csend.)
VAJKÓ: (Megint felnevet:) Ott van, ezekben a csontokban van a kígyó. Kérdezd meg tőle, miért volt szükséges mindez? (Hallgat. Türelmetlenül:) Mondd fiam, meddig álljak még itt neked?
TÁNCZOS: (Nagyot nyel:) Fura szokásod van neked, ezzel a fiammal. (Elállítja a gépet.)
(Csend.)
VAJKÓ: Csak mikor ilyen ideges, képtelen helyzetben vagyok. Csak akkor.
TÁNCZOS: (Világot gyújt. A szeme könnyes.)
VAJKÓ: (Összeszedi magát. Ránéz. Nézi. Leül a pamlagra. A pisztoly a kezében van.)
(Egymásra néznek.)
VAJKÓ: (Rettentő ideges:) Érdekes. Mit láttál, fiam?
TÁNCZOS: (Higgadtabb, csak a homloka árkos és gyöngyös:) Láttam, hogy miért nem tudlak megölni!
(Csend.)
VAJKÓ: (Fojtott érdeklődéssel:) Mért nem? Mit gondolsz?
TÁNCZOS: (Lélekben összeroskad.)
VAJKÓ: (Játszik a pisztollyal:) Látod, én alapjában igen gyáva ember vagyok. Azon gondolkozom, honnan volt most, ez a halálmegvető bátorságom? (Halkan:) Lehet így, ennyire szeretni? Mit gondolsz? Jolánt szeretem-e az életnél is jobban, vagy mert tudtam, hogy ez az egyetlen mód megmenekülni?
TÁNCZOS: (Felkapja a fejét. Rémülten ránéz.)
VAJKÓ: Mert, ha csak egy moccanásom gyáva, már az ajtóból rámlősz! (Felnevet:) Hacsak nem! (Egész jókedvűen nevet:) Kíváncsi vagyok, megtöltötted-e a fegyvert, mikor elmentél? (Nevet, ránéz, felkapja a pisztolyt és a szívének lő.)
TÁNCZOS: (Remegve lesi. Felugrik. Ordít. Ki akarja csapni a fegyvert, de csak a célzást veri feljebb.)
(Eldördült.)
VAJKÓ: (Véresen, csodálkozva néz a férjre. Halott-fehér lett.)
(Mély csend.)
TÁNCZOS: (Ide-odaráng a feje. Nem tudja, mit csináljon.)
VAJKÓ: (Hátrahanyatlik.)
JOLÁN: (Kint felsikolt. Iszonyú élesen, azután döngeti az ajtót.)
TÁNCZOS: (Kapkod és sebesen, lihegve gyors tépést csinál a sebre. Beköti a szíve felett.)
VAJKÓ: (Alig hallhatóan:) Miért döngeti ez a Jolán az ajtót, nincs bezárva. (Elereszti a pisztolyt.)
TÁNCZOS: (Elveszi tőle.)
(Csend.)
JOLÁN: (Rátalált a kilincsre. Feldúltan, rémülten betoppan. Remeg, kiáltani sem tud, sem megmoccanni. A haját túrja, tépi. Az ujjai karmosan begörbülnek.)
(Mély csend.)
TÁNCZOS: (Mintha tüzes volna, eldobja a fegyvert.)
JOLÁN: (Most felvisít, úgy, hogy a hangja, sokáig ott cseng még a levegőben.)
TÁNCZOS: (Leül egy székbe.)
JOLÁN: (Imbolyogva a pamlaghoz kerül. Letérdel. A férjét nézi delejesen, Vajkóra nem mer nézni. Mígnem, leborul a kezére, csókolgatja. Majd felnéz, most már rá, és a fejét eszelős szánalom ingatja.)
TÁNCZOS: (Nézi.)
JOLÁN: (Nagy fájdalommal nézi a fekvőt, elkezd halkan, inkább csak bent zokogni.)
TÁNCZOS: (Nézi. Egy pillanatra az őrület dermed rá az arcára, vad-idegen hangon fel-felnevet.)
(Csend.)
JOLÁN: (Reszkető-csendesen:) Nevess. Nevess.
(Csend.)
TÁNCZOS: (Nagy árkok esnek az arcába, szemei, mint a megáradt zavaros, tavaszi erek, zűrösek.)
JOLÁN: (Feláll. Tágra nyílt szemekkel bámulja.)
(Nagy csend.)
HATHÁZI: (Betoppan. Ijedten:) Valami baj történt fiam? Fiacskám.
JOLÁN: (Elébe szalad, hangtalan vádló borzalommal mutat az urára.)
HATHÁZI: (Elhárítja. Az orvoshoz megy:) Mi baj, fiam, mi bajotok van?
HATHÁZINÉ: (Rémülten jelenik meg az ajtóban.)
HATHÁZI: (Ráordít a hallgatókra:) Mi történt?
HATHÁZINÉ: (Remegve, egy sikolytól forrva odarohan az urához. Nem tud szólni, hebegve fordítja meg Vajkóra.)
(Mély csend.)
(Nézik a halálsápadt fekvőt.)
HATHÁZINÉ: (Belekapaszkodik az öregébe:) Apa! Apa!
HATHÁZI: (Meglátja a pisztolyt. Felsír:) Mi volt itt? (Egyikről a másikra réved.)
JOLÁN: (Az anyjába kapaszkodik, csókban, könnyben füröszti.)
HATHÁZI: (Tánczosra mered:) Megőrültél, te? (Sír a hangja.)
HATHÁZINÉ: (Most nyilall bele minden:) Eridj el tőlem. Te! (Öntudatlan-panaszosan sivít:) Te szajhó! (Reszket.)
JOLÁN: (Szédülten áll.)
HATHÁZI: Zsófi!
HATHÁZINÉ: (Zokog:) Erre neveltem.
HATHÁZI: (Motyog, védelmet keresve megy Tánczoshoz. Mintha könyörögne:) Mi, mi történt? Mi történt! Mi történt?
(Csend.)
TÁNCZOS: (Végignéz Jolánon, Vajkón, a fegyveren, az öregeken. Nézi őket, rettentő szomorúan, fáradtan:) Mit gondoltok?
HATHÁZI: (Követi a pillantást. Hátralép.)
(Csend.)
HATHÁZINÉ: (Lassan összekulcsolja a kezeit, majd szétveti őket és az urához bújik.)
TÁNCZOS: (Könyörögve nézi őket.)
JOLÁN: (Magábamerevült.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Rajtuküt. Feltűnő halkan, mint aki érzi mindennek a súlyát, de hangja mélyén mindennek felvillan az éle:) Mit hallok, istenem, te! (Megáll, rájuk néz:) Azt beszélik, az a buta cselédség. Jó ég! Hogy itten féltékenység történt. Hát igaz is! (Elhallgat.)
(Kővé merevednek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Micsoda szerencsétlenség ez, Máriám! (Élesen suttog:) Egy ilyen tisztességes házban! Jaj, ki hinné?
HATHÁZINÉ: (Egy félénk tiltó, könyörgő mozdulatot tesz.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Magához, mint egy eszelős:) Kérem. Alig hiszi el az ember. Nem is igaz. De itt a fegyver, az a revolver kérem! (Itt már élesebb, izgatott:) És itt a halott, kérem. Szegény fiatalember. Ó, a szívem.
HATHÁZINÉ: (Félelemmel nézi, gyűlölettel a lányát.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: A férj persze. A drágalátós férj, az azt hiszi. Mert éjjel itt találta, mindjárt. Hogyne! (Szembenéz a fiával lomposan, fakón, torzkövéren, csak szemei, a szívig hajszolt két szem izzik.)
TÁNCZOS: (Fásultan állja, visszanéz rá.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Jolánhoz dugva, sebesen, halkan:) Szeretem ezeket. Drága életem, ne sírjon. (Sír:) Ezek a gyilkosok. Félnek egy gyerekhangtól is, de ölni mernek. Drága angyal. (Széles, ölelő mozdulatokkal közeledik Jolánhoz, vigyorog rá.)
JOLÁN: (Megretten. Felsikolt:) Nem akarok hozzája hasonlítani! (Megfordul, fuldokló rémülettel rohan a kővé vált, hármas csoport felé, de visszatorpan.)
– A függöny. –
