HARMADIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
VAJKÓ: (Erőtlenül, fehéren ül egy székben.)
JOLÁN: (Messze tőle, belesüppedve a homályba. Felnéz:) Hogy érzed magad, kedves?
VAJKÓ: (Feléje fordítja az arcát.)
JOLÁN: (Nézi, megrezzen. Elnéz, összerezzen. Az ajtókra tekintget.)
(Mély csend.)
JOLÁN: (Megsimítja a homlokát. Látja, hogy Vajkó még mindig ránéz. Felpattan. Odaszalad hozzá. Turbékoló áradozással ül le a lábához a földre, de körülnéz. Az arcára erőltetett nembánomság szilárdul. Hallgat. Lebontja a haját. Könnyű negéddel a fiatalembernek dobja. Ránéz.)
VAJKÓ: (Kibetűzhetetlen arccal bámulja.)
JOLÁN: (Nézi, majd hirtelen felugrik, kitörő erővel öleli át.)
(Csend.)
VAJKÓ: (Erőt vesz magán, mégis mintha meghalt volna, halkan kiszalad a száján:) Megőrült?
JOLÁN: (Meglepetten, hidegen nézi. Elnéz. A hajával babrál. Le, maga elé bámul.)
VAJKÓ: (Igen csendesen:) Nem szabad. Azt mondta, a legkisebb izgalom megölhet.
(Mély csend.)
JOLÁN: Igaz. Igaz. Ma keltél fel először. (Hallgat, láthatóan gondolkozik:) Jó volna tudni. Nem emlékszel? (Keserű szájjal:) Mikor itt. Először! Megcsókoltál és nem akartam. Ugyanez a szó, ugyanígy volt. Én is ezért? Én is csak féltem?
(Nagy csend.)
VAJKÓ: Egyszer volt, hogy nem féltünk. Akkor.
JOLÁN: (Megmozdul.)
VAJKÓ: Akkor csak a halvány gondolata annak, hogy minden, az egész vakmerő ostobaság csak a megmaradásért volna, megőrjített.
JOLÁN: Nem értem.
VAJKÓ: (Izgatottan:) Szemben az uraddal, azon az éjjel, mikor a halálnak minden módjával szembe néztem. Komolyan és elszántan. Belém villant, hátha csak komédiázott velem az urad. Olyan vad gyűlölet fogott el egy percre ez énem, énmagam ellen, hogy fogtam a fegyvert és magamba lőttem.
JOLÁN: (Felugrik:) Ne ő lőtt rád?
VAJKÓ: (Felhevülten:) Nem ő. De talán én sem. Egy harmadik, más, bizonytalan, akiből csak egy fellobbanó tűzpontot láttam.
JOLÁN: (Izgatottan:) Ostobaság. (Fel- és alájár.)
VAJKÓ: (Ámultan:) Hát te, semmit sem hallottál? Nem hallgatóztál?
JOLÁN: (Idegesen, halkan:) Nem én. Szentül hittem, hogy bezártak, valami áthatolhatatlan körbe. (Az arca nevetésre rándult.)
(Nagy csend.)
VAJKÓ: (Igen ideges, a kezeivel:) Az is lehet, hogy én csak, te, kacagni szerettem volna. Te! Fel az égig! (Remeg az indulattól.)
JOLÁN: (Gyűlölettel:) Ha nem lett volna golyó benne! (Kinyúlik és vadul tele szívvel, tüdővel felnevet.)
(Csend.)
VAJKÓ: (Nézi az acélos, kifeszült asszonytestet. Köhint egyet, kettőt.)
JOLÁN: (Komoran lehull egy székbe.)
TÁNCZOS: (Belép. Az arca szigorúbb, keményebb lett:) Hát hogy vagy?
(Nagy csend.)
VAJKÓ: (Csendesen:) Köszönöm. Éppen, hogy élek.
TÁNCZOS: Egyelőre nem is remélhetünk többet. Igen veszélyes lövés. Mondhatom.
VAJKÓ: Jól tudom. Köszönöm neked, tudom, hogy.
JOLÁN: Köszönjük. (Megrázza a fejét. Azon boglyasan sugárzik az orvosra.)
TÁNCZOS: Én megtettem, kérem. (Összerezzen:) Minden lehetőt, kérem.
(Nagy csend.)
JOLÁN: (Komoran, erősen sírásra görbült szájjal mered a földre.)
TÁNCZOS: Most már csak egy, kérem, valami nagy, csendes jó boldogság kell, kérem. Szerény véleményem szerint, a baj már elmúlt. A szív még ideges. Ideges kérem, de az nem baj. Puha fészek, boldog egyhangúság, szótlan megértés és hát, értenek, kérem?
(Nagy csend.)
JOLÁN: (Felnéz rá.)
VAJKÓ: (Lesüti a szemeit.)
TÁNCZOS: (Meggyötört arca egész feltárul, ahogy lenéz Jolánra:) Kérem. Tudja az ember, hogy. Mit jelent szeretni. Ha, kérem, valamiben. (Elhallgat.)
JOLÁN: (Tévetegen felemelkedik.)
(Nagy csend.)
TÁNCZOS: (Keményebb hangon:) Ne higgyék, hogy ez jószívű tolakodás volt. (Halkan:) Egész őszinte szó, kérem, semmivel sem több. (Megfordul és szó nélkül kisiet.)
VAJKÓ: (Feláll:) Ne hidd, Jolán. Szeret! Ne hidd!
JOLÁN: (Egykedvűen:) Nem. Ő annál sokkal okosabb. Te! (Vajkó felé megy.)
VAJKÓ: (Nézi. Felneszel és feltartja a kezét előtte.)
HATHÁZINÉ: (Ünnepélyesen, felkészülten áll az ajtóban.)
HATHÁZI: (Mögötte áll.)
(Csend.)
HATHÁZINÉ: (Egyszerre:) Fiam, te asszony, te! Megint így lomposan legyeskedsz. Papucsban. A hajad! Nem tűzöd fel nyomban a hajadat.
HATHÁZI: (Erősen pöfékel:) No! A vénasszony megint veszekedik.
HATHÁZINÉ: Rájuk fér erősen, apa!
HATHÁZI: No. No. No. (Felsóhajt. Jár-kel.)
JOLÁN: (Mogorván rendezkődik. Szétnéz.)
HATHÁZI: (Maga elé bámul.)
HATHÁZINÉ: (Erősen ránéz.)
HATHÁZI: (Visszanézi:) Jó!
HATHÁZINÉ: (Vajkóra:) Hát te. Te.
HATHÁZI: (Közbevág:) Jó! Hát te. Felkeltél már te, te, betörő, te.
HATHÁZINÉ: Bizony.
HATHÁZI: Hogy érzed magad?
HATHÁZINÉ: Örüljön, hogy még él. Örülhet.
HATHÁZI: Derék ember ez. (Kimutat:) Neki köszönheted.
JOLÁN: (Riadt és mély szemekkel nézi őket.)
HATHÁZINÉ: Bizony, az derék ember. (A lányára néz.)
VAJKÓ: (Feszesen ül.)
(Csend.)
HATHÁZI: Ne búsulj, no. El is mehetsz már nemsokára.
JOLÁN: (Könnyesen néz fel az apjára.)
HATHÁZINÉ: Szép emléket hagytál ránk mondhatom. (Pityog:) Éjnek idején így, így hírbehozni.
HATHÁZI: Fiam, tudd meg. Az életet Isten adja, nála van és csak ő, egyedül ő veheti el.
HATHÁZINÉ: Magába lőni!
JOLÁN: (Megdermed.)
HATHÁZINÉ: (Fel és alá szaladgál:) Mire jó az? (Megfogja az öreg karját:) Szabad azt, apja? Önkezűleg. Mert maga volt. Önmaga, a saját kezével. (Szaladgál:) És idejönni. Azt hihetné, akárki. No! Pedig ez így volt. Önkezűleg! (Megáll, az ura elé áll. Vajkóra:) Hova tetted az eszedet, te?
VAJKÓ: (Halkan:) Bocsássanak meg.
JOLÁN: (Idegesen felnevet.)
HATHÁZI: Édes lányom.
HATHÁZINÉ: (Csóválja a fejét:) Apa. Apa! (A szeme könnyes.)
VAJKÓ: (Feszeng, fel akar állni.)
HATHÁZINÉ: Hogy mennyi bánatot hoznak az emberre a gyerekek. Nem így gondoltuk mi, apa?
HATHÁZI: (Kiveri a pipáját:) Nem.
HATHÁZINÉ: (Közömbös, szinte ravasz hangon:) Az a szegény meg, mindig a betegeit bújja.
HATHÁZI: Orvos. Orvos.
HATHÁZINÉ: Igen. És hogyha az! Azért talán tudom, hogy mi a kötelessége egy asszonynak.
HATHÁZI: Anyja. Anyja. Te csak tudod.
JOLÁN: (Fejét a kezeibe fogja, ül.)
HATHÁZI: (Égő szemmel nézi.)
HATHÁZINÉ: (Tétován néz egyike-másikára. Az urához topog, súgja. Panaszosan és száraz hangon:) Hát mit csináljak? Én már a lelkemet kitettem érte.
JOLÁN: (Felszökik, épp hogy nem sikolt.)
(Csend.)
HATHÁZINÉ: (Egyszerre teli szívvel a lányához megy és elkezd sírni.)
JOLÁN: (Közömbösen eltűri.)
HATHÁZI: (Mérgesen feláll:) No! (Odamegy:) Bocsáss meg édes lányom, minekünk.
JOLÁN: (Az apjára borul és hangtalan belső zokogás rázza.)
VAJKÓ: (Feláll és kifelé botorkál.)
JOLÁN: (Felnéz és megállítja a szemével.)
VAJKÓ: (Színtelenül:) Elmegyek.
HATHÁZINÉ: (Megkönnyebbülten:) Most. Késő este. Nem, fiam. Hogy is engednélek.
HATHÁZI: Ülj le te.
HATHÁZINÉ: Mért talán úgy bántunk veled, te, mint akik kitennénk éjjelre egy beteget. Te! Ülj le. Ne félj, holnap már elmehetsz.
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Bejön:) Jóestéket. (Megáll:) Minek ez az égrekiáltó nagy csend? (Csendesen mosolyog, mint aki igen kedves tudna lenni.)
HATHÁZI: Jó estét. (Alig hallhatóan:) Nászasszony.
HATHÁZINÉ: (Erőszakoltan bólint.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Szerényen, szinte alázatosan meghajol.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Nézi Jolánt és Vajkót, majd kinézi a szemét, fejét pedig tüntető szeretettel rázza:) Jujj, a galambpár. Jujj, a drágák.
(Ránéznek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Leül. Magának:) Te vén szamár, te. (Szelíden mosolyog:) Ó a szívem. Higgye el szívem. (Hatházinéhoz:) Hiába, hogy maga az anyja. No. Hiába. Szeretem őket annyi biztos. (Jolán felé:) Száz anya nem szeretheti úgy a gyerekét, mint én magukat, drága kis anyám. (Vajkóhoz:) Magát is bizony. Mennyit sírtam, hogy meg ne haljon. Mennyit. Te édes isten. Pedig már láttam magamat, hogy feketében leszek a temetésén.
(Nagy csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Körülnéz. Rámosolyog, valami átható negéddel a fiatal párra. Majd hirtelen Hatháziékhoz:) Mamácskám, azért mi nem válunk el. Mi apácska? Azért mi csak így jóba maradunk. (Felragyog:) Miért ne? Muszáj épp rokonoknak lenni?
(Ránéznek.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kérőn mosolyog:) Nem muszáj éppen rokonoknak lenni.
HATHÁZI: (Rákiabál:) Mért ne?
HATHÁZINÉ: (A férjéhez húzódik:) Mért ne?
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Belemelegszik:) Ez a két drága, édes, hogy most, így egymásra találtak. Édes isten, ha most. Szétmennek az urával. (Örömében kedveskedve nevet.)
HATHÁZINÉ: Te, apa, hallod?
HATHÁZI: (A pipával babrál.)
(Csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Ha szétmennek. Igazságos az isten mégis. Nem mindig a férfi a győztes. Nem mindig.
JOLÁN: (Mint aki érti, úgy mered a beszélőre.)
HATHÁZI: Nászasszony, no!
HATHÁZINÉ: Igen. Igen!
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Nem érti, mért haragszanak rá. Mosolyog rájuk. Majd odaszalad. Hatházinét, inkább méreggel, mint szeretettel átöleli:) Hogy én hogy! Szeretem ezt a kis vénséget.
(Nagy csend.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Elereszti.)
HATHÁZINÉ: (Kuncogva szepeg.)
HATHÁZI: (Magához vonja.)
VAJKÓ: (Koppant a botjával.)
JOLÁN: (Maga elé néz.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Izgatottan:) Nem az édesfiam ő. Nem. Nem, az orvos úr. Nekem nem. Nem fiam!
HATHÁZINÉ: (Még nem hallja, motyog magának:) A saját fiának a boldogságát nem kívánja. (Meghallja. Elhűl. Az urára néz.)
VAJKÓ: (Figyelemmel kíséri az özvegyet.)
JOLÁN: (Remegve nézi.)
HATHÁZI: (Restelkedve nézi.)
HATHÁZINÉ: (Kérdőleg:) Apa, te?
HATHÁZI: (Csendre inti.)
HATHÁZINÉ: (Kérdőleg, halkan:) Nem fia. (Örömmel:) Nem a fia!
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Nemet int:) Hát mondják! Ennyi közöm nincs hozzá. Ni! Hát szeret engem, hát gondolt ő rám, mint egy anyára, hát gyengéd? Szerettem én az apját, kérem? Odavoltam tőle? (Szaggatottan nevet:) Egyszer sem! Annyi voltam csak annak, kérem. Mint egy facuca. Facuca. (Mereven, mint egy fabáb, elréved. Arcán együgyű és kezdetleges mosolygás.)
(Nézik.)
JOLÁN: (Felhallatszik a szíve dobogása.)
TÁNCZOS: (Belép. Megáll. Áll.)
HATHÁZINÉ: (Észreveszi. Repesve magához inti:) Kedves fiam, hogy itt van. (Megsimítja a karját.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Felriad. Körülnéz. Mosolyog. Átszellemült arccal:) Képzeljék kérem, azt álmodtam, már kétszer, de mint a valóságban, hogy szűz vagyok. (Elképedve nevet, majd szégyenülten néz körbe és szendén, szemérmesen mosolyog rájuk:) Tiszta, mint az angyalok. Mária! Valósággal!
(Nagy csend.)
HATHÁZI: (Sóhajt:) No, asszonyság.
HATHÁZINÉ: (Az urát nézi és Tánczost simogatja.)
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Kapkod a tekintetével. Feje reszket. Mosolyog:) Kérem!
TÁNCZOS: (Hozzálép. Megsimítja a képét:) Menjen.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: Megyek. (Összerezzen:) Orvos úr, egy fiam nekem. (Alázatosan menni készül.)
TÁNCZOS: (Szomorúan:) Nem küldöm én el. Nem is engedném. Lepihenni!
VAJKÓ: (Halkan:) Majd elkísérem.
ÖZV. TÁNCZOSNÉ: (Tétován körülnéz. Megakad Vajkón, a szemét lesüti. Némán áll.)
VAJKÓ: (Rekedten:) Tessék jönni. (Gyámolítja.)
(Kimennek.)
HATHÁZINÉ: (Sebesen:) Ez meg itt. (Vajkó után int:) Már holnap el akarna menni. Nem maradhat, nem maradhat, ilyenek ezek.
TÁNCZOS: (Nézi. Átható szúró tekintettel.)
HATHÁZINÉ: (Elhallgat és Hatháziba fogódzik.)
(Nagy csend.)
HATHÁZI: Hát menjen. Ki bánja?
HATHÁZINÉ: (Elfogódottan:) Ki? Én nem.
TÁNCZOS: (Együgyű szeretettel nézi őket. Bátortalanul:) És Jolán sem?
(Felnéznek.)
JOLÁN: (Csendesen:) Én sem bánom.
HATHÁZINÉ: (Sebesen:) Miért bánná? Édes lelkem! Mert ilyen illetlenül csúnyán. Megérdemli. Többet kell, kedves fiam, nem kell annyit, foglalkozni. Dolgozni. A családdal! (Mosolyog:) Ez az apa, az ő idejében, mindig, kérdezze meg csak, a szoknyámon.
HATHÁZI: Ült, no.
(Csend.)
JOLÁN: (Szerető nevetés buggyan ki a torkán, de beleharap az ajkába, elfojtja, felsír.)
TÁNCZOS: (Áradó, mély szerelem-szeretettel:) Tudják. (Halkan:) Kedvesek, tudják, azt hittem, hogy az asszony szeret férfihírbe öltözni. Ezért dolgoztam, hogy egyszer majd minden eredménnyel őt ékesítsem. (Hallgat:) Az ilyen asszonynak ragyogni, tündökölni kell ám.
HATHÁZI: Egyszerű emberek vagyunk mi, fiam, te.
HATHÁZINÉ: (Ölbe rakja a kezeit, mosolyog bólogatván.)
HATHÁZI: Te is az vagy.
TÁNCZOS: (Szerény, szomorú mosollyal:) De azért, kérem, mindent elő szeretne kaparni az ember az asszonynak. És kell is. Nagyon jól esik ez, csak megengedjék. Fény és pompa, belől úgyis tudom én, hogy milyen szertelen ragyogás van.
JOLÁN: (A szemeit behunyja.)
HATHÁZINÉ: Csak hagyd apa.
HATHÁZI: (Rágyújt.)
HATHÁZINÉ: Hagyd el! Mi öregek, mi már nem tudjuk, hogy kell. (Felpattan:) Mit avatkozol, te, mindig a dolgukba. Talán épp ez a baj. Meg én is. (Síró-sértődötten kiindul.)
HATHÁZI: (Mérgesen, csodálkozva és komolyan csóválja a fejét.)
(Kimennek.)
JOLÁN: (Felnéz az urára.)
TÁNCZOS: (Hálásan néz vele szembe:) Jolán bocsáss meg az anyámnak. Maradjon itt velünk.
JOLÁN: (Feláll.)
TÁNCZOS: Bocsáss meg.
JOLÁN: (Izgatottan:) Mit, miért bocsássak meg én neki?
TÁNCZOS: Azt, amire emlékeztet.
JOLÁN: (Felsikolt. Támadó, villámló tekintettel mered fel az urára:) Engem, vagy tégedet?
TÁNCZOS: (Láthatóan hazudik:) Engemet.
JOLÁN: (Kimerülten:) Mind a kettőnket.
(Csend.)
TÁNCZOS: (Lágyan nézi. Féltérdre rogy:)Köszönöm, édes. (Görcsös, vonagló szájjal esik az asszony lábának, inkább harapja, mint csókolja.)
JOLÁN: (Rúgna, de a lábai földbe gyökereztek.)
TÁNCZOS: (Őrülten néz fel rá:) Még a lábad nyomát is arannyal szeretném.
JOLÁN: (Izzó szemekkel torkára forrasztja a szót.)
TÁNCZOS: (Összeszedi kéj-dúlta arcvonásait. Felemelkedik.)
JOLÁN: (A homlokát fogja, befogja a szemeit is, de balkezével megsimítja az ura arcát.)
TÁNCZOS: (Megcsókolja a kezét. Elmegy.)
JOLÁN: (Észreveszi Vajkót az ajtóban. A tükörhöz megy. Idegesen igazgatja a haját. Tüntetően páváskodik.)
VAJKÓ: (Belép és ránéz.)
JOLÁN: (Rekedten:) Csitt, te. Készülődök a szeretőmhöz. El ne árulj. (Síri hangon:) Az apámnak-anyámnak. El ne árulj. Hisz ők maga az erkölcs. (Édelegve:) Szép vagyok? Mondd? A gyöngyömet. Felvegyem, vagy inkább gyémántot? Az uracskám vette. Tündökölni! (Elhallgat és piros arccal mered a fehér férfiarcba.)
VAJKÓ: (Megrezzen.)
JOLÁN: Hallod? A szeretőmhöz.
VAJKÓ: (Nehezen, fájón:) Nincs neked.
JOLÁN: (Izgatottan, forrón:) Nekem? Te. Tíz! Hallanád ezeket. Tíz! Tíz van!
VAJKÓ: Nincs neked. Egy volt, de azt az egyet is letagadtatták.
JOLÁN: (Kutatva, idegenül nézi, a karszékhez húzódik:) Egyetlen egy sem volt nekem barátom.
VAJKÓ: (Bizonytalanul, csodálkozva ingatja a fejét:) Hát nem azt mondtam?
JOLÁN: (Leül. Halkan és élesen:) Azt. Azt. És még sokkal többet barátom.
VAJKÓ: Sokkal többet? Ugyan mit?
JOLÁN: Azt, hogy. Hogy te nem is szerettél engem.
VAJKÓ: (Felnevet.)
JOLÁN: (Egészen eltűnik a karosszékben, csak a szeme csillog, mert könnyes.)
VAJKÓ: Azt hiszem, hogy mi mind a ketten szerettük egymást, de legalább is egymásnak teremtett férfi és nő vagyunk.
JOLÁN: (Elmosolyodik.)
VAJKÓ: És szép volt így is. Elsodort egymás mellett a szenvedély, mint két idegen égi testet. Láttuk egymást és mindent, ami csak történhetett volna.
JOLÁN: (Lassan lehunyja a szemét. Mintha álmodna:) Milyen messziről hallom már a hangod.
VAJKÓ: (Szótlanul hátralép és homályba vész.)
– A függöny. –
