Első rész.
harmattal a szél dajkálta őt
legyezőit a fényre kitárta mind
s az éj csókjára lezárta megint.
hogy szerte szerelmek szelleme kelt
s mély tél-álmokból a föld sötét
keblén fü, virág emelte fejét.
se kertbe, sem erdőn, sem mezőn,
őzként kit déli mámora hív,
mint ama Plánta, a Szenzitiv.
friss hóvirág és viola kelt,
s hallhattad, mint zenébe a dalt,
hogy illatuk illatába halt.
tulipán, s, legszebb, a nárciszok,
ki mind a patak tükrébe figyel,
míg önnön szépségén eped el;
s vágytól oly sápadt, a liliom,
hogy szirma remegő fénye kibuj
enyhezöld takarója alul;
kinek ujdonat harangjaiból
oly kényes, erős, lágy hang zenél,
hogy érzékünkbe mint illat ér;
tündér gyanánt, ki a mély mezet
szirmonként bontja ki, míg sugár
szépsége lelke meztelen áll;
emelve holdszínű poharát
mint egy bacchánsnő, míg szeme mint
harmatos csillag, az égbe tekint;
kiknél több-illatu nem nyíl más,
nőtt dúsan e kertben, s távoli
klimáknak ritka virágai.
keblét a lugasló lomb alatt
fény, font egéből, zöld meg arany,
hálózva, rézsut alázuhan,
vizililiom széles levele,
s sugárral s hanggal boldogodott
vize táncütemre csillogott.
mely a kertben össze-vissza fut,
s hol nyiltan a szélbe, napba víg,
hol meg vadbimbós lombba buvik,
aszfodelosszal, kirakva teli
százszorszéppel, mely estefelé
ernyővé csügged a harmat elé
a szentjánosbogárka fölé.
a virágok (mint csecsemő szeme
álomba szunnyad előbb talán,
de aztán fölnevet anyja dalán)
a rejtett gyöngy, ha reátekint
a bányalámpa, a játszi nap
örömén osztozni látszanak.
szomszédja szinét és illatát,
mint két fiatal szerelmes, akit
egymásnak légköre elborít.
mély szerelméből dús kamatot,
mert vágya gyökérig járta át,
többet kapott mint mind aki ád.
se szin-hozomány, sem illat-kincs:
azért szeret ő úgy, mint maga a Vágy,
mert amije nincsen, arra vágy!
szárnyról zene-zúgást hinteget,
a sugár mely a virág szinét
a messzeségbe nyilazza szét;
nap-tengeren arany ladikok,
mely mind fény- és illat-rakományt
visz a csillogó, eleven füvön át;
a virágot láttalan lepi el,
s illatával, ha följön a nap,
sápadva bolyong a szférák alatt;
tenger mely a forró földön ring,
s melyben hang, illat és sugarak,
mint nádak a tóban, inganak;
hordtak, mint angyali hirnökök,
míg lassu órák széltelen
felhőkként álltak a mély egen.
s a föld csupa ágy lett, a lég csupa vágy,
a kéj mélyebb, noha csöndesebb,
s nap fátyla az álmokról leesett,
raja álom-óceánba fulladt,
melynek hulláma a szórt homokon
jelet hagy (nem nyomot) a tudaton,
dala szólott szebben az alkony után,
melyből sok elyziumi fürt
Érző Plántánk álmába vegyült):
tért a Nyugalomnak szárnya alá,
s mint gyermeket, ki örömbe alél,
kedvenc, noha olyan gyenge! - mély
bölcsejébe ölelte az Éj.