3. Az Emberiség.
3. Az Emberiség.
Uitz Béla művészetének második szakasza végén teljes felkészültséggel, teljes fegyverzettel áll már, hogy megvalósítsa életének nagyszabású munkáit. Azok a képek, a kék-sárga tusfestmények, amelyeket eddig alkotott, már mind teljes érettségben hozták kitisztult és felfokozott képességeit: a lenyűgöző monumentalitást, a szerves konstruktivitást és az érzelmi telítettséget. Ezek a képek azonban még csak absztrakt és implicit formában jeleztek egy új világérzést: éppen csak a konstruktivitásukban, felépítési rendszerükben. Jelentkezett bennük az új világ belső formája, de hiányzott még belőlük az új világ ideológiai vagy szimbolikus tartalma. Előre vetített nagy látomások voltak, azonban ezeket a látomásokat még bizonyos absztrakt távolságok választották el attól, ami őket titkosan létrehozta: az új világot alakító, az élet tudatos, szervezett tetejére nyomuló tömegtől. A tömegtől, amely sorsszerű tehetetlenséggel, de éppen olyan sorsszerű bizonyossággal indult el, hogy az életforma új organizációját teremtse ki magából, hogy e részekből újra egésszé szerveződjék egy centrális eszme körül csoportosuló társadalmi formában.
A tömegnek ez a felszín alatt rejtelmesen küszködő és háborgó ereje megmutatta magát a 18-as és 19-es év forradalmi mozgalmaiban. Rövid időre bukkant a tudatra, látszólag újra eltűnt, de hogy mennyire szükségszerűen jött, azt éppen az mutatja, hogy a művészetben is mennyire szükségszerűen fellépő, nem mondvacsinált formai és tartalmi analógiákban jelent meg ez az erő. A tömegek feltörekvő érzésével való találkozás a képzőművészetben legtörvényszerűbb és ezért legtermékenyebb volt Uitz Bélára. Őrá, aki évek fejlődésén haladt öntudatban és művészi formában ugyanazon irányban, amelyben a tömeget az élet öntudatlan erői lendítették. Ez a találkozás közöttük csak a felismerést és beteljesítést hozta meg.
E nagy találkozás gyümölcse három kép. Kettő ezek közül csak előfutára a harmadiknak: két egymást kiegészítő freskó a mezei és az ipari munka szolidaritásáról. Uitz minden eredménye megvan bennük úgy formai, mint szellemi tekintetben, azonban a harmadikhoz viszonyítva valahogyan mégis csak részek maradnak mindkét szempontból: kompozíció és szimbolisztika szempontjából egyaránt. A harmadik egy hatalmas méretű freskóterv a Munka Házának tanácskozóterme részére. Címe «Az Emberiség», tárgya az ember megváltása a születésen, szenvedésen és a munkán keresztül az új emberben. «A kép konstrukciója a szocializmus szerkezete: centralitás, szervezettség minden fázisában». A kompozíciónak van egy külső köre: kezdődik fenn, és a baloldalon zúdul lefelé a szenvedők, egymást gyilkolók, üldözők és menekülők tömege. Csupa zavar és kín ez az oldal, nemcsak témában, hanem formában is: az ellentétes mozgások, egymást metsző irányok, viaskodó színek, sötétek és világosak tömege. A zaklatottnak, a szenvedő emberiségnek tömege a kép legalján véget ér egy tökéletesen nyugodt, béna megadással guggoló női alakban. A kép jobb oldala alulról megy felfelé: az új világ felépítése, a munka. A kép egyik fele zuhanás az égő várostól, a másik fele az emelkedés a felkelő napig. A kép középső része, amelyet a fájdalomnak és a teremtő munkának ez a titáni koszorúja fon körül: maga a megváltás. Ez a rész is alulról fölfelé emelkedik. Legalul a kovácsok, mint az alkotás szimbolizálói. Fölöttük a megtermékenyülés és a születés, amelyek fölött diadalmasan jelenik meg mint a kép centruma, a szeretetet testté öltő új ember.
A képen talán találhatnánk formai hibákat, zavaró torlódásokat és homályos kidolgozatlan foltokat, azonban a kép egész koncepciója csodálatos megvalósulása az új kompozícióformának. A kép centrális szerkezetét az előbbi leírás már nagyjából megmutatta. Ezt a centralitást természetesen nemcsak a témának, az egyes embercsoportoknak az elrendezése mutatta meg, hanem a képnek minden formai eleme. Az egyes csoportokon belül megint szerves rend, összefogó kompozícióforma uralkodik, azonban minden csoport szerves formai viszonylatban van a központi témával. De nemcsak a vonalak és formák lüktetése irányul a központ felé, hanem szigorú centrális elrendezéssel váltakoznak a keményebb és puhább faktúrák, a világosak és a sötétek, a központ felé tóduló reálisabb színek: a vörös és a sárga és a perifériák felé repülő anyagtalanabb hideg színek: zöldek, lilák és kékek. A kép polikrómiája zengő és teljes, hiszen évek fáradtságos munkájának eredménye: a harmóniába hozott hideg és meleg színek, kékek és sárgák közé, most már halálos biztonsággal tudnak belecsendülni az összes többi színek. A kék-sárga fundamentum szilárdságát már semmi többé föl nem döntheti.
