FÖLDI MIHÁLY: GERLEMADÁR • Kertész István novellái
FÖLDI MIHÁLY: GERLEMADÁR •
Kertész István novellái
Kertész István novellái
Nyolc novella: így egybegyűjtve olyan első könyvet adnak, amely díszére válik egy írói pálya indulásának.
A tisztán emberi és tisztán művészeti értékeknek sajátos, ritka keveredése ez a könyv. Szinte kedve volna azt mondani az embernek, hogy nem író írta ezeket a hosszabb-rövidebb elbeszéléseket – szóval nem olyan mesterségbeli tollforgató, akinek kenyere az írás, aki kényszerből, szokásból a vérmérsékletből is mindent a megírás szemüvegén át néz, aki megcsinálja a mondanivalóit, formába önti, elosztja, kiterveli, itt lehűt, ott felforral, itt színez, ott tompít s mind e műveletek legsikeresebb végrehajtása közben is nem tudja elkerülni azt, hogy műve itt-ott olyan viszonyba ne kerüljön az élettel, mint a vegyi lombikban előállított homonkulusz a valóság méhéből kiszakadt szerves emberrel. Kertész István kötetének olvasása közben igen sokszor az az érzésem, hogy nagyon meleg, nagyon közvetlen, egyszerűen, de mélyen érző ember írta e novellákat, aki véletlenül el is tudja pontosan mondani mindazt, amit lát és érez, mindazt a megrázót és kedveset, ami ellenállhatatlanul felgomolyog a szívéből s mindazt a mulatságosat és bánatosat, ami okos és meleg szemébe könnyeket sajtol.
Igen, ezek a könnyek mondatják velem ezeket a talán furcsa, de mindjárt megvilágosodó megjegyzéseket, ezek a könnyek, amelyek oly gyorsan, oly forrón és oly tiszta ragyogásban borítják el e novellák írójának szemét – akár mulatságosat, akár bánatosat lát. Ebben a könyvben az emberek szíve, szeme és keze valahogy közelebb került egymáshoz: könnyen, de sohasem szentimentálisan, mindig könnyítőn, mint a túlfűtött kazán szelepéből a gőz, kicsorbul a könnyük. Kezük és szemük közelebb van a szívükhöz s ők maguk közelebb vannak az élethez. Talán nem túlzás azt mondani, hogy nagyon ritka jelenség ez ma, amikor meghűvösödtek az emberek, szkeptikusok lettek a lelki korrupcióig s annyira kiábrándultak, megcsalódottak és eltávolodtak az élettől, hogy nemcsak a világot, hanem önmagukat is immár nagyon messziről, nagyon fölülről nézik. Kertész István emberei egész testükkel benne vannak az életben. Nekik ősi értelmükben hangzanak a szavak, amelyeket hallanak és mondanak – nékik szerelem a szerelem, harag a harag, öröm az öröm – ők át tudják adni magukat érzéseiknek, rajtuk töretlen erőben hatalmasodnak el a szenvedélyek – nem száradt el a köldökzsinórjuk, amely az embert összefűzi az anyafölddel. Kertész István közvetlen kapcsolatban áll az élettel, az élet realitásaival. Nem gondolkodik rajtuk, nincsenek bágyasztó reflexiói, legfeljebb annyi, hogy megállapít: azt mondja egy helyen: az asszony a dologra, sírásra, meg arra teremtődött, hogy legyen. Örül, amikor ősidők óta örülni szokott az ember; örül a tavasznak, amely megolvasztja a föld havát, örül a szép lányoknak és ropogós testű menyecskéknek (egészséges, jóleső erotikuma van), örül, amikor örülni lehet és ír, amikor sírni kell. Egészséges és meleg kedélyű ember, akinek érzéseit nem halványította el e züllesztő kor.
Az irodalom sem, az írás sem, az a körülmény sem, hogy ezeket az egészséges és egyszerű érzéseit, ezeket a primitíven egyvonalú élményeit papírra veti. Kevés írónk van, aki ily közvetlen és őszinte tud lenni az írásaiban, közvetlen és őszinte itt-ott a – művészietlenségig. Valami erős életszag árad ebből a novellás könyvből: minden egyes darabján megérzik a közvetlen látás, az élményszerűség. Földet érzünk itt, mintha magunk ülnénk rajta; emberi testeket, mintha itt feküdnének a mellünkön; csókokat, mintha tüzük itt égne az arcunk mellett; sírásokat, melyeknek könnyei a kezünkre hullanak, és halált, amelytől libabőrösödik a testünk. Tisztán azt mondja az író, ami benne van: mindazt a tisztaságot és mindazt a homályt; van egyhénány mondata és hangulata, amely nem édes gyermeke, csak úgy szedte fel valahol; de ezeket is megmutatja, mert ha megszólal, mindent kimond, ami a szívében él. Ha tehát első hallásra az volt a benyomásunk hogy a szinte elméletileg vett emberi értékek súlyosabbak e könyvben a művészeti értékeknél, most úgy látjuk, hogy rendkívül értékes művészi tehetség ez, amely ily zavartalan és keresetlen tisztaságban tud kifejezésre juttatni elsőrendű s ma különösen ritka emberi kvalitásokat: életszeretetet, melegséget, őszinteséget.
Természetesen nem egyenletes értékű a kötet minden lapja – de hisz a legnagyobbak is mily ritkán tudnak felérni önmagukhoz! A «Bozsenka koporsója», a «Bab» a legélőbb magyar novellák sorozatából valók. A többi is tele van élő alakokkal, élő tájakkal, a leggyengébb helyeken is az élet ütőere melegít. Semmi kompozíció, semmi mese, semmi számítás; valahol kezdődik és valahol végződik a novella, mindegy, hogy hol s talán folytatódhatnék is, ha az írónak kedve volna tovább beszélni. S hozzá: ízes, szemléletes, érzéki nyelven, amely azonban – különös ellentétben az emberekkel s a levegővel – a leíró részekben itt-ott homályossá, megtanultan stilizálttá s ezzel itt művészetlenné válik. De ilyen részletektől eltekintve, mily döbbenetes egysége a földnek, embernek és állatnak, az életnek és halálnak a «Bozsenka koporsója», mily démonian éles figura a «Bab» anyósa, saját menyének a kerítőnője! Erő van itt. S ott is, ahol nem ily szerencsés, mindig éreztetni tudja ábrázoló képességeinek erejét, hangulatának belső egységét.
Kertész István Gerlemadara – ismételten úgy érezzük – a legszebb és legtöbbet ígérő magyar «első könyv»-ek közül való.
