FÜST MILÁN: REICHARD PIROSKA: ŐSZI ÜDVÖZLET
FÜST MILÁN: REICHARD PIROSKA: ŐSZI ÜDVÖZLET
A művészlélekben két, talán ellentétes tulajdonságnak kell egyesülnie: a szuggesztibilitásnak és a szuggesztivitásnak. Minden hasson reá – de sokakra hatni is tudjon. Mindent felvegyen – a legfinomabb rezzenést is megérezze és … – ez épp a kérdés! Nyilván fel kell tételeznie a többi emberről, hogy nem épp olyan érzékeny, mint ő – tehát, ha lelkének egészen finom változásait akarja közölni, már ösztönszerűleg sem bízhatja rá e gyengéd mondanivalókat saját természetes erejükre – azt az intenzitást, amellyel útnak indulnak rendszerint kevesli –, s ekkor formálni kezdi ezt a mondanivalót – megnöveli, vagy úgy helyezi el, hogy helyzeti energiája következtében hasson –, néha éppen megfordítja: s ami benne gyengeség volt, abból művészetében erő lesz …
Legyen szabad egy álommal példálóznom. Egyszer azt álmodtam, hogy valaki, egy útonálló nagyon megijesztett. S én abban a szempillantásban – álmomban – irtózatosat rivalltam reá – mégpedig rémületem egész iszonyatával ijesztőn … S mikor felébredtem: nevettem. Lám – nem azt akartam néki megmutatni, hogy megijedtem, hanem azt, hogy mit tesz az megijedni! Reichard Piroska versei egy rendkívül szuggesztibilis lélek gyengéd megrezzenéseiről, egészen finom fájdalmairól s egy színtelen reménytelenség örök-egy szomorúságáról szóló panaszok – s szinte azt a benyomást teszik, mintha a költő nem is olvasók számára írta volna le azokat, hanem magamagának, illetve talán csak egyes olvasóknak. – S itt fejből citálom Szép Ernőnek, az Anyegin érzékenykedő panaszára emlékeztető néhány szép sorát:
… Ó napjaim, hogy elrohannak …
emlékül írom ezt magamnak …
hiszen mást úgy sem érdekel …
emlékül írom ezt magamnak …
hiszen mást úgy sem érdekel …
Mint talán ez a pár sor is mutatja – ez a lélek – a Szép Ernőé, nem tud már úgy mondani valamit, hogy az olvasóját ne érdekelné. Hiszen néki ír – mindent. Már ahogy a mondanivalóját beállítja … S oly annyira ismeri ő a művészet eszközeit s oly kitűnően használja azokat – oly dallamosan, fölbemászón s a megbántott önzés oly gyermekes keserűségével tud panaszkodni, hogy nem lehet arra nem odafigyelni.
Reichard Piroska versei ennek a lelki façon-nak épp az ellenkezőjéről tesznek tanúságot. Olyasvalaki írta e költeményeket, aki a művészet összes figyelemreméltó eszközeit ismeri – s ez megmutatkozik azokban a pillanatokban, mikor néha lankadatlan értök nyúl – s ilyenkor aztán csillognak is e versek! –, hogy aztán lankadatlan ismét elejtse azokat s egy kedvetlen lélek melankóliájával, sokszor kedvetlenül is folytassa – mintha azt akarná evvel mondani, hogy művészkednie néki nem érdemes! Ehhez már energia kell – s ő bágyadt, elhanyatló nyugalmában oly jól érzi magát!
S mégis szuggerálók e versek – legalább is reám úgy hatnak – talán azért is, mert azok közé tartozom, akiknek az ilyen verseket olvasniok nagy élvezet. De azért is – mert érdekes figyelnem a művészi kifejezésnek azt a módját, mikor valaki nem tartja érdemesnek, hogy bármiféle erőfeszítést tegyen azért, hogy megértsék. – S mert éppen maga a beszéd is fárasztja: még ezt a fáradságát sem szégyenli, vagy leplezi – s hogy mégiscsak szól: nyilván egy benső, halk sugallat biztatja, hogy ha kimerülten is, mégiscsak beszéljen … Szóval – ily lelki alkat mellett a feladat ez: bágyadtságot bágyadtsággal kifejezni … – S ez éppen az, ami sok fáradt érzésű lírikus már annyiszor megkísérelt – s ami a legritkábban szokott sikerülni – s itt e kötetben mégis sikerült. Olyan e kötet vers, mint a morajló egyformaság zenéje.
A csendhez.
Ó csendességnek tiszta, mély folyója,
be jó így mozdulatlan úszni benned,
nem érezni körültem mást, csak téged.
be jó így mozdulatlan úszni benned,
nem érezni körültem mást, csak téged.
Te lefürösztöd az idegenséget
az út porát, a verejtékes könnyet,
mi zajos napokon át elborított.
az út porát, a verejtékes könnyet,
mi zajos napokon át elborított.
Te ki vágyak tüzét soha nem szítod,
te, kiben megtisztulnak az emlékek,
kiben megbékél az élettől fáradt:
te, kiben megtisztulnak az emlékek,
kiben megbékél az élettől fáradt:
mikor jön nap, hogy szent vized megárad
és éltem minden partját elborítva
halk hullámaid átringatnak végre
és éltem minden partját elborítva
halk hullámaid átringatnak végre
az örök csendességnek tengerére …
S nékem különösen kedves. Kedves e leplezetlenség, e modornélküliség – s legfőképpen kedves maga a lélek, mely ily egyszerűvé s igénytelenné tisztult! – Amely már csak magának dúdol az örökkévalóságról … Amely magányának panaszolja el a vágyak lassú halálát, az évek gyors futását – az örök egyformaságot s az örök szerelmet. S nem bánja, akad-e hallgatója. Nála nem érezzük soha, ami oly sok kitűnő lírikus olvasásakor zsenánt mosolyra indít, hogy: lám – panaszkodol, hogy nincs kedved élni .. Mennyire meghazudtolják életuntságodat fénylő élettől s akarattól duzzadó verseid! – Néki elhisszük, amit mond: érzéseinek mély komolysága teszi szavahihetővé s – egész lelki magatartása az az absztrakt költői forma, amely verseiben szuggesztíven hat.
S ha néha játékosabb hangra van kedve: – azon is örömmel mosolygunk. Ha egy ideig foglalkoztunk vele – olyanná válik e költő, mint egy kedves, bús barát, aki örömet szerez vele, ha egy kicsit jobb kedvű.
S hogy néhány napig hagytam, hogy visszhangozzanak bennem versei: – az volt az érzésem, hogy mégis – voltaképpen senkit sem hagyhatnak közömbösen. Különösen azok nem, amelyekben régi nagy szenvedélyek és szenvedések emléke mégis csak felragyog s őt magát is elragadja – amelyekben felemeli hangját, hogy tisztán, csengőn s méltóságos szomorúságával üzenetet küldjön. – S ezek: a szerelmes versei.
Őszi üdvözlet.
Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.
Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.
Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.
i mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.
És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet …
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet …
E versek színei is izzóbbak, szenvedélyük is erőteljesebb s formáik biztosabbak. S azt a kívánságot keltik bennünk: vajha jobban tudna érdeklődni e kitűnő tehetség az élet – szenvedélyei és küzdelmei iránt, hogy azok minél több hasonló, tiszta szépségű sorokra ihletnék.
