FÜST MILÁN: KOSÁRINÉ RÉZ LOLA: ULRIK INAS
FÜST MILÁN: KOSÁRINÉ RÉZ LOLA: ULRIK INAS
Egy felvidéki város elpusztításának és csodálatos újraépülésének legendás története Ulászló király korából – egy szerelmi történettel kapcsolatosan, mely a városka legtekintélyesebb polgárának felesége és a pusztító hordák kapitánya között játszódik le. Ulrik inas mindezt csak nézi: sóvárgó szemmel az asszonyt, az ifjúkori szerelem mennybenéző imádatával – s a tehetetlenség iszonyatával a pusztítást, halált, lángokat …. S miután a pusztulás azt is elemészti, aki néki legszentebb: – az elüszkösödött falak, a rombadőlt város nem eresztik őt el többé megszentelt földjükről. Elernyedten várja ő is a halált – míg egy lángoló gondolat el nem ragadja magával. S Ulrik inas az álomlátók makacs lázával világgá indul, hogy embereket hozzon magával: – nemes segítőtársakat, mert néki e szent földet vissza kell foglalnia, a várost fel kell építenie s a szent síron: a soha nem feledhető ifjúkori fájdalom, az asszony sírján templomot kell építenie … Ez sikerül neki: – s a múlt függönye ezzel lezárul szemeink előtt.
A múlt … – Kosárynénak nem az a célja, hogy az elhalványult múltat izzóbb színekben felelevenítse: – az ő művészi felfogása már az első lapokon megmutatkozik. Amiről ő beszél, az a múlt – a sóhajt keltő – s akikről beszél, már mind régen porladnak s ő csak halvány árnyukat idézi: – játékot rendez csendes, mélabús, még árnyékvilágukban is vérző szívű kísértetekkel: – egy varázsos, bizonytalan távlatban, tompult színekben, hol ijesztőn megnövő, hol groteszken eltörpülő árnyalakok játékát a gyertyafény lobogása mellett.
Mindez azonban nem látszik művészi tervnek, eltökélt akaratnak, tudatos stílusnak. Ez így sikerült. Úgy látszik: temperamentuma s egész művészi tehetsége természetéből folyik ezt a stílus. Ő mesél. Mesélés közben aztán hol ez, hol az elragadja. Amihez éppen kedve van: Mert néha bizony ahhoz is kedve van, hogy a múltat valósággá tegye – de erről csakhamar megint megfeledkezik s úgy meséli tovább, mint egy tündérmesét.
A téma viszont oly hatalmas, oly monumentális, oly gazdag, hogy ezt a bizonytalanságot, ezt a kísérletezést, ezt a kétes világítást nehezen tűri.
Egyike ez a legnagyobb terveknek s egy egészen kész, kiforrott eszközeivel biztosan bánni tudó művésznek is minden erejét igénybe venné. Egy város elmúlása s lassú újjáébredése: – amellett, hogy már maga ennek rajza is a legbiztosabb kezekhez méltó feladat – de ezenkívül az enyészet és megújulás örökkévalóságának megrázó szimbóluma lehetne: a könyörtelen romboló hatalmaké s az irgalmas gyógyítóké, azoké, kik e világnak örök élet és halál közötti libegését egyensúlyban tartják. És: építeni! – mily ősi, mily misztikusan szép emberi munkálkodás ez – mennyire magában hordja azt a szent borzadályt, mely a hajléképítők ősi mítoszaiban oly sokszor s oly gyönyörűen van kifejezve. Itt eljövendő sokaság, új nép – szenvedés, szerelem, vér és átok fog tanyázni –, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, ámen. S rakják kőre a követ, dalolva a mély völgy csendjében s körülálló hegyek zordon, veszélyes, de irgalmas erői sem mozdulnak többé – szelíden tűrik, hogy a szenvedő hangyasereg magának hajlékot építsen …
Ez volna a főtéma. – Csakhogy nincs eléggé kifejlesztve. Mintha az író nem vette volna észre, micsoda kincs van a kezében! S mellette egy szomorú, szelíd, szép fuvolahang, mint bekapcsolódó melléktéma: a reménytelen, tehát örök-szép szerelem motívuma. Az elérhetetlen után való mélységes, megrázó vágyunknak – a csillagok felé való vonzódásunknak tragikus szimbóluma. S ez: a kedves, ártatlan-szép s később oly regisztrált bölccsé tisztult Ulrik inasnak tragikus szerelme.
Ez a szólam már valamivel gazdagabban van megmunkálva s mégsem eléggé. – S mégis: mily gazdag képzelőtehetségű s mély érzésű író ez! – Mert, íme – még mindig nem vagyunk készen. Egyik gyönyörű motívum a másik után. Hiszen hátra van még a regénynek egyik fő szépsége, a kettős kísérő téma: – mikor egy asszony valaki rosszat, pusztulót, züllőt, egyre mélyebbre süllyedőt szeret – s látja őt süllyedni – s szívére szorítva kezét csak annál jobban szereti. S emellett: nagy, fojtó csendben olyas valaki mellett él, aki hallgat. Hallgat és szeret. Hallgat és zenél, és úgy látszik, mindent tud; – de mosolyával, némaságával s főként csengettyűhangú muzsikájával lekötve tart, bűvöl, lenyűgöz … Nincs tőle többé menekülés – sem innen, sem onnan nem int az élet … – dermedten, lenyűgözötten, szenvedőn s mint egy fájó bűvöletben s lehunyt szemekkel meg kell állni mellette ... S mint egy fájó bűvöletben csak egyre várni, várni kell ... – vagy az életet, vagy a halált.
Ez a szólam a regény lelke. A szűkszavúság s az a gyengéd rajz, az a megható melegség, amellyel ezek a bonyolult lelkiállapotok ábrázolva vannak – mindez igazán csodálatos írói képességekre vall.
Gazdag, gazdag, pompás írói tehetség! Hogy ömlik, hogy buzog belőle a szó, a mondanivaló – költői képzelete csak úgy ontja a szépet, illetve mindazt, amiből – ha épp oly fegyelmezett, tudatos és munkája kidolgozásának élő író volna, mint amily tehetséges – hatalmas, pompás szépségek bontakoznának ki szemeink előtt.
Sajnos azonban: – ezt a regényt elsiette.
Vagy legendát kellett volna írnia – tehát tündérmesét – s ez volna a könnyebb feladat – vagy életre kellett volna hívnia a múltat – nagy fáradsággal és munkával: – s ezt kellett volna tennie, mert ez a nagyszerű téma, nézetem szerint minden fáradságot megérdemel.
Kétségtelenül elsiette: fejezetei sokszor zsúfoltak … Olyannyira teli van mondanivalóval, hogy az elején nem tudja, mihez is nyúljon … S az ő szép, álomittas, fájdalmas szerelmes jelenetei! S a jövő szomorúságával már előre terhes vágyódásai havas téli délutánok csendjében – hol vannak ezek is! Hol van az Álom sok költői szépsége! Hiszen ez hasonló téma – s ugyanaz a fajta szépség maga kínálkozik! – Költői kvalitásai sem teljesednek ki ebben a regényben: a lírai részleteket is rövidre fogta, csak éppen jelezte. – Megrövidített minket.
Mégis: csodálatos. Mint egy alvajáró fut végig e veszélyes, nehéz téma meredekein. Végigfut egy olyan bonyolult és nehéz anyagon, amelyhez sokan még csak hozzá sem mernének nyúlni. S mert éppen oly eredeti, nagy tehetség, még így is leköt, nem egyszer csodálkozásra indít s még többször gyönyörködtet. Mert szívesen és könnyen mesél – s érzi az ember, hogy az elbeszélő lényében van valami olyan szeretetreméltóság, mely a gyermekeinek mesélő anyákéra emlékezetet. Gyengéd, meleg, kíméletes – s mintha jó akarna lenni hallgatója iránt. El akar ringatni, fel akar oldozni – meg akarja perceinket könnyíteni. S ezt nálam elérte: mert elfeledtetett minden egyebet – én egy éjszakán át csak Ulrik inas bűvös, holdfényes sorsával tudtam foglalkozni.
