LACZKÓ GÉZA: SZINI GYULA ÚJ REGÉNYE
LACZKÓ GÉZA: SZINI GYULA ÚJ REGÉNYE
Világháborúnk és világháborúm nagy gátja mögül, ebből a háborult világból nézve, Szini új regénye a Marion ellen alapvető kifogást emelhetünk: szerelmi regény, szerelmes lapok, úgy értve, hogy egy férfi és egy nő vonzó-taszító szerelmi életének a mindenség tengelyévé fontosítása.
Gyerekségemtől 1914-ig sok mindent láttam, több tarka regénykötetre valót – egyet meg is írtam belőlük – de úgy tapasztaltam, hogy e tarkaság kristálya négy, egymást szelő tengelytől tökéletesen meghatározható: kenyérgond, szerelem, szépségáhítás, élvezet. Ezt a négy elemet kavarta goromba pofozó-lapátjával az élet különböző embersorsokká.
De 1914 óta nyilvánvalóvá fájdult bennem, hogy Földünkön kívül eszmék játszanak komoly és tudatos játékot velünk; hogy az élvezetről majdnem le lehet szokni, hogy szépség nélkül is meg lehet élni, hogy kenyere így vagy úgy csak akad az embernek, s hogy a szerelem nem élettengely.
Az életrajzát író Strinbergnek van igaza, a szívünkbe Szaharát taposó Ibsennek van igaza, az epe-zöld mosolyú Swiftnek van igaza s a kétségbeesett Madáchnak, akinek biztos írói ösztöne «a szörnyű vég» előtt megbicsaklik s következetlen lesz önmagához.
Kozmoszok harca dúl fönt, ahova nem hallatszik el, hogy a tücsök cirpelése örömös-e vagy fájdalmas.
Lelkünkben rendezkedünk mindnyájan: az egyik hatalmas seprűvel sodor ki mindent belőle, a másik hegyibe omlik a felgyülemlett kacatnak sírva, a harmadik tétovázva áll, mit is tegyen. Nem értünk hát rá, arra figyelni, hogy kívül rendben-e s milyen rendben zakatolnak a dolgok.
Színi regénye pedig kifelé figyel.
De szálljunk vissza 1910-be, a Szigetre, egy szép tavaszi este. Az élet (akkor É-vel írták) széles hullámokban hömpölyög körülöttünk (akkor így nevezték a zenés pesti éjszakák közönségének oktalan ide-oda sétálását) s mi elgondolkozunk a regényen …
… puha szürke, bársonyos köd a világ, benne puha, rózsaszínű, bársonyos ködgomoly Marion s a hozzá láncoltak. Marion szíve merész lovas; vágtatva ugrat át árkon-bokron, akadályon s hajszolja a célt, az el sohasem értet. Vágyának, lüktető ágyékának kandisága puha és izmos karokba, női kebelre s férfiúi mellre hajszolja szép, vidám és fiatal testét. A meztelenség teste igazi ruhája. S közben – egy temetésen – olyan ölbe ül, amely mennyországává magasztosítja ezt a tisztesség és hetairizmus mezsgyéje fölött táncoló bolond pillangót. A pillangó kénytelen cikázását kevésbé hegyesszögűekre fogni, szárnyain óvatosan eltakarni a rájuk hullott sarat s kicsisége, jelentéktelensége ellenére úgy viselkedni, mint egy – hindu bálvány. Komolyan komoly – és szerelmes – élet felé. Nem megy. Súlyos szerep a szeretkezések kis pilléjének színes-nagy mennyországának lenni. S Marion végül is megmérgezi magát.
De míg idejut, a szerelmi, sőt a szexuális élet minden nemes fellobbanásán, minden anyagi piszkán átlendül, átesik, átizzik, átőrjöng, átkacag. Vámpír? Talán. Nő? Egészen. Hetéra? Néha. Nőstény? Mindig. Angyal? Bukásában emelkedő. Talány? Ó, nem. – Nőcske, sőt «tyúk», és vádirat, vádló kép egy egész felelőtlen korszak felelőtlenné nevelt női ellen.
Komoly irodalomtörténet-író urak azt mondhatnák Szini könyvére: littérature d’imagination, de nem lehetne igazuk, mert amire ők azt mondanák: elképzelt, nem reális, az csak a durva realitás, az alkóvpiszok diszkrét leplezése, mert Mariont nem a magunk szemével látjuk, úgy, ahogy Flaubert mutatta meg a halhatatlan Emmát, hanem a regény másik hősének, Gábornak szemével s ez a szem hol itt, hol ott vesz észre valamit: a fél-férfi, fél-nő táncosleány drága ajándékát., a színésznő és Marion barátságának kétes oldalát, egy pillantást, egy temetést, egy mozdulatot, egy válópert, egy semmiséget, egy egész világot egy könnycseppben rikoltó kacagásban s nem lát tisztán, nem gondolkodik logikusan, mert tisztán szerelmes a szerelmi piszkosság megelevenedett Galateájában. Az élet önvédelme nála ez a vakság, mert ha nyilván látna, örök és igazi vakságba nyomorodnék teste-lelke.
Szini finom tolla, erőteljes bágyadtsága, féltónusai, halk szava, költői lelke, pasztellien légi leírásai – teszem a pesti tavaszé, vagy a budai hegyekről eső esti kilátásé – valósággá gyöngédítik a fantazmákat és fantasztikus szín-vibrálássá nemesítik a ronda valóságot.
Így gondolkoztam volna Szini regényén 1910-ben, a Szigeten … S most? Szerelemről szól? … Ki beszél itt szerelemről? Ugyan?!
