VÉR ANDOR: PARASZTOK A MEZŐN
s ők ott állanak határtalanul a határtalan ég kék boltja alatt
a betelt mezőkön
Rengő alakjuk mélyre vert gyökerekkel szálfáz.
Mezítlen karjaikban duzzadt köteleket rángat a robusztus erő
és homlokuk domb és gyémántpatak csereg bronzárkaiban.
Tikkadt szelek fodrozzák a levegő lomha Oceánját,
a szikrázó kévék rendjei közt magmirriádok zsibolyognak
és ég a Mindenség és bongó muzsikája
elomlik a fullatag csöndbe.
Most tempósan letelepednek a kazlak hűs tövibe
és a vállukon nyugovó égbolt roggyanva megereszkedik.
szavuk, a csöndes lázongó aranyfolyamokká nő
és megnyílt valójukba
belézuhannak a megszűkült terek.
ha torzan,
ha magtalan idők messzeségéből idegenűl is,
de engemet tükröz.
szélnek szórom a bomlasztó kulturák vérembe gyűlt mérgeit,
egybeterelem szétvert száz útjaimat
s téveteg ujjaimmal saruimat megoldom,
hogy megtalált testvéreim ölébe fussak.
mellemben fújtatók lihegnek
és mélyeimből allelujázva
ezer orgonasíppal búg fel az óhaj!
Ha álomvetéseim ezerét befogadná a testük őstelevénye!
Ha egyberontana minket az áldott napverés!
Ha összeölelkőzhetnénk!
és nászunk
micsoda zengő, tűzes kedvre derítené a mezők isteni arcát!