VÉR ANDOR: TISZTASÁG
s ég és föld közé cövekelt a megállt pillanat.
bénító csöndbe zuhant a tájak riadt dobolása
s szent-meztelenül a lelkembe ossant
eleddig hasztalan hajszolt két bús testvérem:
az élet és halál.
az irtatlan őserdők néma magánya,
mi hozzám a csecsemők első sikolya
s a pusztában lévők vonagló szűzessége?)
s nem renget víg hajókat,
asszonyölek kikötője felé,
mert minden asszonyaim bujtogató arca egy-anyaarccá szelidült.
elébem alázatosodott minden:
a nappallá fényesedett éj,
az üveghangon hárfázó szelek
s az elszintelenült dolgok megfagyott tánca.
egy más bolygón feküdnék:
és ajkaim, csukott ajkaim
a tisztaság szomorú-víg zsoltárait szűrik.