I.
I.
Szarvasgombát eszik a császár, szilveszteri vacsoráján, pástétomot, egy fürt aszú szőlő, mely új tartományából érkezett, a velencei királyságból.
Rajnai bor kortyaival öblíti le.
Fülledt gőzök borítják agyvelejét. Lám, arca kiszínesedik, semmitmondó szeme atyásan lágyul a mámor nyirkos könnyburkától.
Így elégedetten gondol arra, ami történt. Veje, az ördögi tuskó, sem él többé. Tavaly ilyenkor még élt, igaz, fogoly volt, túl a tengeren, sziklák, törpe gumifák közt. Mégis jobb, hogy elpusztult. Azt mondják, utóbb sokat szenvedett, hányt, lesoványodott. Gyomrát, mely el akarta nyelni az egész világot, fölfalta a rák.
Isten megbüntette őt. Mi rosszat hozhat az új év, hogyha ezt hozta az ó?
Franzl bécsi kocsisok kedélyes nyelvjárásán beszél. Ezen is gondolkozik. Tizenegy felé átmegy kíséretével az üveges folyosón, kipillant a schönbrunni-parkra s akkor ilyenképp dünnyög:
– Apóka aludni megy. Ti is aludjatok, népecskék, németek, legyelek, magyarok, olaszok, rllyrek. Apóka szigorú, de jóságos.
