Deák Gyula: Charlotte ébredése és örök álomba indulása
Deák Gyula: Charlotte ébredése és örök álomba indulása
(A „Charlotte” című romantikus drámából, mely 1834-ben történt, s melynek itt 3. felvonásbeli első jelenetét adom, tanítványi szeretettel ajánlva Osvát Ernőnek)
Charlotte: (kézimunkázik. Néha, hosszan kibámul a hóesésbe, s a hangján ekkor türelmetlen várás.)
Klaudius: (a kandalló mellett) …A nagy tó is befagyott éjjel, s délben már ellepték a korcsolyás hölgyek és urak…Wimpfen és Klasinger, úgy hallom, zenét is rendeltek délutánra…Nem volna kedve kijönni?…
Charlotte: Késő van, Klaudius…Nemsokára esteledik…
Klaudius: Fáklya ég körbe a parton…S nézze, milyen szép odakint…
Charlotte: Innen is látom…
Klaudius: Mindent csak innen, a szoba szögből…
Charlotte: Ide fut minden a szembe…
Klaudius: De laposan, kuszán, s elnyomorodva, mint a gyermeki rajz…
Charlotte: Mint az emberi élet…
Klaudius: ah, ah, ez új illat a bájteli csokron, melynek a neve: Charlotte…(körül fürkész, s lassan) A repkény, melynek kedves a tél, pár hete, ím, az őszre figyel, s a szárnyak, a szárnyak langy libegéssel mérik a földet…(kis szünet, majd rajtaütve.) Engedjen meg egy kérdést, Charlotte…
Charlotte: Nos?
Klaudius (Stiegliz könyveire mutat) A nagy mű megjelent. Tetszett. Tetszik. Költőnk maholnap divatos. Ünnepi körben, víg matinékon zengik a hírét, – s dalra ihleti Spannert, bár Spanner nem zeneköltő, s mollban pengi a bordalt…Szóval, szép a világ…De Ön, Charlotte, valahogy bús dacosan, kitépi magát e víg döcögésből, – s fanyarul nézi a sárkányt, melyet olyan büszkén illegetett, s mely, íme, száll…
Charlotte: (ölébe ejti a kézimunkát, s elgondolkozva maga elé) Ünnepi körben…Thobelék, Dreyerék ünnepein…S iskola-vizsgán…(fölnéz, s fojtottan, keserűn) A „Nefelejcs” egy szót se írt…Se méltatást, se gáncsot…
Klaudius: (vigasztalóan fitymál) A „Nefelejcs” főurak s bankárok lapja…
Charlotte: Clauren szerkeszti…Clauren!…ki öccse a könyvkiadónak…
Klaudius: (zavartan hümmög) Indolens fráter…Meg kellene piszkálni kissé…
Charlotte: (Feláll. Kinéz az ablakon. Majd Klaudiushoz lép) Ön naphosszat járja a várost. Nyíltszemű. amatőr. Jó barát. Rokon…Mit hall Ön Henrik műveiről?…
Klaudius: (tüntető hévvel) Szavamra, Charlotte, mind csupa jót…Ha szóba jön, így mondják: Stieglitz, a költő…Sőt: Stieglitz, a kitűnő költő…S legyen Ön nyugodt: Claurent még ma este fölkeresem, s a „Nefelejcs” ünnepi számban fog zászlót hajtani Henrik előtt…
Charlotte: (maga elé, mély szomorúan) Egyszer…Talán évek után…(más hangon, fenn, halkan és gyorsan) Beszéltem Claurennel…Fölkeresném…Megkérdezném nyíltan, s ő felelt…(emlékezve, vontatottan, ismét maga elé) Különös, szürke és tompa és száz hangból és színből kovácsolt ember…Percekig nézett, s mélyen, a homlokom mögött éreztem szúrós szemeit…S mintha a szemei szóltak volna…(a homlokára simít))…itt vannak most is nyers szavai: „Stieglizből lehet még költő, ha végig ver rajta az élet, s fájdalmas, fekete ekével fölhasogatja a szívét…”
Klaudius: (kis szünet után, erőltetetten fölnevet) „Nefelejcs”-frázis!…Szózuhatag!…Harsog, zeng, de nincs veleje!…
Charlotte: (a fejét rázza, s elmélyedten maga elé) hetek óta forgatom e szókat…Leírom, nézem, közéjük ások, mélyen, a szó gyökeréig…
Klaudius: (meglepődve, komoly halkan): S mit lát, Charlotte?
Charlotte: (sóhajt) Az igazat.
Klaudius: (mint fent) Ön, ki e versek remegő anyja, szerelmes hitvese, harcosa volt, aki a lelkét adta el értük, s virrasztja őket a szolga soron – igaznak látja a fekete szókat, a virrasztott versek gyilkosait!?…
Charlotte: (elgondolkozva)… Ősszel,…egy este,…valaki jó barát, messzi utas, isten, vagy árnyék, ah, mit tudom én…egy könyvet adott a kezembe…Versek. Idegen költők. S az ékkövek foglalatául: Goethe-szonettek…Hajnalig olvastam. Másnap is, estig. És hajnalig újra és mindig, most is…mint ama gyilkos fekete szókat…S most már látom a vers gyökerét, s a fölszántott, szakított szív-sebeket…S olvasván, óh, már nem a szó, nem a rím ringat, s nem az én könnyem sírom, hanem az idegen fájdalomét, mely lelkembe szökik a vers küszöbén, s a rímeken át…Óh, most már tudom, óh, hogy csak most tudom, mi az a vers…
Klaudius: (lázasan figyelt, s mohón, fojtottan veti a szót) S a versek, az idétlen meztelenek, a fölkavart, kikotort fészek alatt?…A versek? A sohse volt versek? Az „Ősz ”? A „Keleti képek”?…
Charlotte (magának, bánatosan) Szegény kis családom…Szép lassan eltemetem…
Klaudius: S ha üres a fészek és elnémult minden és senki és semmi a fészek alatt,…
Charlotte: (kis szünet. Beteges, vad mosoly s dacos faj kapással) Új fiat nevelek benne. Sasfiókát. Igazat. Goethei fajt. Claureni vérben és jajban fogantat. De azt én fölnevelem!…
Klaudius: (más várt. Bosszúsra fordul) Hogy aztán, gyötrelmes évek után, torzan, talmian, tolla veszetten hulljon a földre, a fészek alá…
Charlotte: Tanultam, s nem félek immár. Tudom a verset s nem feledem…
Klaudius: (gúnyosan) S az ekét, a fekete vasboronát, mely fölrántja, veti a szívsebeket, – hol veszik adják? …Claurennél? Vagy a „Griff”-nél?
Charlotte: (már érez, már lát valamit. Homályos, szorongó, bánatos, s mosolyos halkan) Végtelen nagy, s meglepő az élet boltja Klaudius…
Klaudius: (mérgesen) És, sajnos, nincs olyan ostobaság, melyre ne lenne – vevő…
