Merész Károly: A boríték • – Emlékezés egy régmúlt délutánra –
Merész Károly: A boríték •
– Emlékezés egy régmúlt délutánra –
– Emlékezés egy régmúlt délutánra –
A szerkesztő bosszúsan vette el az irodalom barát elől a kefelenyomatokat.
– Kikacagják a lapot! Értsd meg! – kiáltott fel az irodalom barát.
– Ha a szimbolizmus nevetséges…ide figyelnek. Az egész nyomda idenéz. – Összehúzta az üvegfalon a függönyt. – Hagyjuk kérlek…
Az irodalombarát nem tágított:
– Valamelyes ízlésem nekem is van és…és…Hogy egyezteted össze a lap irányával? Nos?
A szerkesztőt a kérdés kihozta a sodrából. Átvillant előtte, miként toppant közéjük ez a törvényszéki jegyző, kinek a magas galléron örökké gurigázó fejét messziről gyakran látta inogni, bólongatni az újságírók kávéházi törzs asztalánál, hogyan örvendtek neki s bizakodtak az összeköttetéseiben s a jegyző hogyan bókolt a vállalkozásunknak, majd tegezte, oktatta s vállon veregette őket. Belepirult a restelkedésbe, hogy idáig szót fogadott neki.
– A lap irányáért, kedves jegyző úr, egyedül én vagyok felelős – mondotta.
– Elismerem. Tessék! – Aztán egy kis szünet múlva:
– De csak magatokra vessetek, ha a napilapokban nem tudok nektek egy kis reklámot csapni. Már pedig a sajtó támogatása nélkül itt vidéken hamar megdögöltök. – Az irodalom barát ujjaival ütemet vert a csendhez, ami szavait követte. A szerkesztő közeledett:
– Egy versből, kérlek alássan, nem lehet valakit megítélni. Még ha olyan tájékozott is az olvasó az irodalomban, mint te…Előfordulhat…nagyon gyakran előfordulhat…
– Lehet, hogy tehetséges a fiú, de…
– Nagyon tehetséges. Hidd el. Beczkayt becsülöm legtöbbre az egész társaságból. Pesti lapok hozzák a dolgait. Éppen most kapott levelet a „Nyugat”-tól…– végigboronált az asztalon. – ide tettem. Tessék.
Az irodalom barát elduruzsolta a címzést, megforgatta a lezárt borítékot, majd hosszasan nézegette az iniciálét s a szerkesztők neveit.
– Nem vontam kétségbe, hogy tehetséges gyerek – mondta azután.
Sokan jöttek a nyomába. Fontoskodva állták körül a gépet, amelynek gyomrában csipeszekkel kotorászott a szedőinas.
– Ne tartsátok fel a szedőt – szólott ki a szerkesztő. Géza, kérlek, légyszíves…légyszíves…– elővette a bőrtárcáját és amíg keresgélt benne, szórakozottan hányogatta a szavakat – írd be a könyvbe ezt a két előfizetőt. Igen, uraim, számoljanak be a toborzásról.
A fiatal emberek zavartan mosolyogtak. A szerkesztő közéjük lépett.
– Nem tudom – súgta, – hogy holnap miből fizetem ki a nyomdászt. Még harmincöt korona hiányzik.
– Harmincöt… – szörnyülködtek.
– Tegnap kifizettem a plakátokat s a szerkesztőségi levélpapírt. Követelte. Mit csináljak? Hol van Beczkay? Három előfizetőről még nem számolt el. Mindig csavarog. Mit fogunk csinálni?
Gyámoltalanul, szót sem szólva álltak körülötte. A tekintetük, mi csak nemrég ívódott tele önbizalommal, szétfolyt, gyerekesen üressé változott.
Én megtettem, mi tőlem tellett. Lássátok aztán. Fáradtan, mintha hét nap elől árnyékba menekülnének, kullogtak az irodába. A papírkötegeken gubbasztottak. Fel-fel jajdultak, szidva a vidéki város: az unt kedvű hivatalnokot, a kuglizó iparost az öregek „Irodalmi kör”-ét.
A szerkesztő felugrott az asztal mellől.
– Még a kliséket sem fizettük ki – hüledezett. Idegesen botorkált ide-oda. – Nem bírjuk, hiába, nem bírjuk! Azt tanácsolom, hagyjuk félbe az egészet. Halott város ez, úgy se lehet itt irodalmat teremteni. – Nem is engedem, hogy megindítsák a gépet. Én nem vállalom tovább a felelősséget. Mihelyt bejön a nyomdász, megmondom neki. – Talán később, ha kapunk valakitől tőkét…Nem igaz?
Bólogattak, fáradtan, révetegül. A jegyző egy irodalmi népünnepély rendezését javasolta, aminek jövedelme hónapokra biztosítaná a lapot. Hagyták. Hallgattak.
– Beczkaynak levele jött a „Nyugat”-tól – szólt a szerkesztő – Értesítsétek.
Felfigyeltek, aztán tovább kuszálták magukban a gondokat, halódó reményt s a minden iránti utálatot. Csak később szólt az egyik:
– Add ide. – Elindult a levél s útjában álmokat élesztgetett.
– Valamelyik nap én is postára teszem…
– Csoda, hogy rászántad magad…Ne volna ilyen messze ide Pest…
– Osvátnak címezd.
– Géza is kapott tőle. Biztatja…
– Kaptál levelet Ostváttól? Hogy hallgatott róla!
– Ha egyikünknek sikerül megvetni a lábát Pesten, sokat segíthetne…Tekintélyt adna a lapnak!
– Mindjárt megváltozna a helyzetünk!
A levél néha egy kézben vesztegelt, sokáig, aztán a beszéd üteme szerint járt újra kézről-kézre, hol letörte a kezeket, mintha megsúlyosodott volna, hol lendületet adott a karnak s hangsúlyt a véleménynek.
– Egészen másképp fogadnák a lapot.
– Tény és való! – lelkesedett a törvényszéki jegyző, akit ez a hirtelen támadt nyers bizakodás egészen magával ragadott.
– Kezdhetjük? – szólt át a nyomdász.
Összenéztek.
– Lehet. Miért ne – mondta a jegyző.
– Igen. Hogyne – hagyták helyben.
– Majd összeadjuk azt a pénzt – sugdosódtak.
Közrefogták a gépet. Figyelték, hogyan kúszik fel az erő a szíjon s a csavarokon és – hogy tevékennyé szabadult – hogyan harsonázik.
