Halász Gyula: Osvát Ernő és a „letűnt nemzedék”
Halász Gyula: Osvát Ernő és a „letűnt nemzedék”
Amit Brandes mond a zseniről, a tehetségről is elmondható. A tehetséget is nehéz eltitkolni: föl-föl villámlik egy-egy ötlet, szó vagy fordulat alakjában, amely úgy és azon a helyen senki másnak nem tolult volna a tollára.
Osvát Ernő, a felfedező, nemcsak az ismeretlenből felbukkanó új tehetségeket rajzolja bele a magyar irodalom térképébe – számon tartja azokat a magányos szigeteket is, amelyeket ugyan valaha talán messziről megpillantottak az irodalom történet nautikusai, de amelyek távol esnek a mindennapos forgalom vonalától és lassan-lassan feledésbe merülnek.
Osvát Ernő, a felfedező, nem éri be vele, hogy hírt hozzon a mélységből vagy a messzeségből fölmerülő vulkáni szigetekről és elfeledett termékeny földekről. Ő tudja jól, hogy a legkáprázatosabb pompájú szigetek fölött is összecsaphatnak megint a tenger hullámai…nem fárad bele, hogy elzarándokoljon ismét és ismét a legparányibb kincses szigetre egyetlen szál virágért, amelynek magvát úgy lehet ő hintette el az új talajba – az egyetlenbe, amely ilyen virágot fakaszthat szemünk és szívünk gyönyörűségére.
Osvát Ernő jubileumán emlékezetem visszaszáll egy másik írói jubileumhoz, amelyet ugyancsak a Nyugat (és csak a Nyugat) tartott számon, s amely ő nélküle (akinek neve pedig akkor nem is volt rajta a lapon, mint szerkesztőé) bizonyosan észrevétlen marad. De nem is erről a csöndes évfordulóról szeretnék szólni – hiszen az évforduló, ha félszázados is, csupán egy pont az élet szakadatlan vonalában s a pontnak nincs kiterjedése – hanem arról a fordulatról, amikor Halász Imre „…ősz fejjel új összeköttetésbe lépett a magyar írással,” s amelytől fogva ő, a letűnt nemzedék fia „…természetes helyén ült” a fiatalok között, „akik között a legidősebb is fia lehetne.”
Hadd mondjam el ma ő helyette, aki ha élne, bizonyosan hálásan tenne róla vallomást a mai ünnepnapon, hogy ez a fordulat, amely (Ignotus szavával szólva): „a vén hársfát váratlanul újra kivirágoztatta” – Osvát Ernőnek köszönhető. Ő és Ignotus voltak azok, akik a „dolga végzett munkást,” aki már akkor elérkezett a „magyar ügy névtelen szolgálatában megtett vándorút hetven évvel jelzett határkövéhez” – kicsalogatták nyugalmas visszavonultságából és szuggesztív erejükkel, barátságukkal és szeretetükkel rábírták, hogy „végigjárja még egyszer a megtett hosszú utat,” fel a hegyoromra, és megpihenjen a múlt borongó emlékein. Ők voltak azok, akik megszerették a hetvenéves Halász Imrének azt a gyönyörűséget, hogy „az ösvényen, mely a végállomás felé vezet, visszapillantson még egyszer a hanyatló nyári nap verőfényében ragyogó tájra.”(Ő maga mondja így könyvében.)
1910. májusában adta kezembe apám első Nyugat-cikkének huszonnégy nagy ívlapra írt kéziratát, vigyem el a mérleg-utcai szerkesztőségbe. Útközben, a villamoson, olvastam el, és – büszke voltam rá, milyen fiatal, milyen erőteljes az én jó apám. „Fiatalságára” ő maga is büszke volt – jól esett neki, mikor hallotta, hogy a fiatalok kortársukat sejtették benne. „Látjátok, mégis csak vittem valamire ötven év alatt” – beszélte mosolyogva. – „1865-ben, mikor első cikkem megjelent a Pesti Naplóban, ősz szakállú professzornék képzeltek.”
Az első nyugat-cikket („Széchenyi nyomdokain”) más cikkek követték, könnyen és kedvvel írt írások, a cikkekből kötet kerekedett, amelyet szerzője ezzel a Végszóval bocsátott ki kezéből 1911-ben:„…vészterhes fellegek torlódását sejtem a jövő láthatára alatt.”
Három évre rá kitört a vihar. A végzet úgy akarta, hogy a Letűnt nemzedék életírója, aki megérte aggódó jóslata bekövetkezését, ne érje meg azt a végső napot, amikor az őrjöngő fergeteg, – akárcsak a rettentő délsarki hóviharok – utolsó menedékünket, magát a sátrat elragadja fejünk fölül. Ha ma visszagondolok a Nyugat legöregebb munkatársának utolsó magányos, szomorú éveire, mély megindulással érzem át, milyen jótékony erő tartalékra lelt, mennyi bátorítást és vigasztalást meríthetett a munka öröméből, annak a munkának az öröméből, amelyre Osvát Ernő és a maga újraéledt, visszafojthatatlan íráskedve serkentette. hajlott éveiben, a legsúlyosabb válság idején, ifjúi optimizmussal költözött lelkébe: az erő optimizmusa.
Hogy mit jelenthetett számára öregségében ez az alkotó munka, mi tudtuk legjobban: gyermekei és barátai, akik emlékeztünk élete delén kisdiák-fiához írt versére, amikor az „lapszerkesztésbe fogott gyermek ésszel.” Az író sorsának tragikuma csendül ki belőle, aki kénytelen – „lemondani az alkotásnak égi gyönyöréről s kiábrándulva veszni nyomtalanul.”
„…Fidiász szobrát, ha összezúzzák,
Mi lesz belőle? – hitvány törmelék”
Mi lesz belőle? – hitvány törmelék”
Az évtizedeken át szétszórt vezércikkek ezrei ez a törmelék.
A szobornak egy kis ép töredékét – két kötetet és egy kiadatlan harmadikat – Osvát Ernő mentette meg.
