Kuncz Aladár: Osváth Ernő műve
Kuncz Aladár: Osváth Ernő műve
Osvát Ernőnek huszonöt éves irodalmi működése annyira összefügg irodalmunk legújabb korszakával, hogy mikor erről szólunk, lehetetlen egyszersmind új irodalmunk történeti értékelését is föl nem vetnünk. Lehet-e történeti megállapításokkal kísérletezni oly szellemi folyamattal szemben, amely még javában tart, amelynek létrehozói még kevés kivétellel nemcsak hogy élnek, hanem a fejlődésnek új lehetőségeit hordják magukban? Minden esetre kétséges feladat volna ez, ha 1898 és 1923 közé nem estek volna oly mindent fölforgató világtörténeti események, amelyek az előidézett változások folytán mindnyájunk szinte koraéretten történeti gondolkodásúvá tettek. Ma úgyszólván nincs egyéni élet, csak közélet. A történelmi levegő a közéleti vonatkozás lelki életünknek és egyéni sorsunknak legrejtettebb zugaiba is beszüremlett. Ezért van az, hogy minden jelen pillanatunkat máris távlattal éljük s hogy a háború előtti időkre, amelyeknek pedig már kialakult élet koncepciójú tényezői voltunk, mint egészen messze fekvő múltra tárgyilagosan nézünk.
Gondolkozás módunknak ez a történeti és közéleti árnyalata egyrészt közvetlen múltunknak higgadt szemlélőjévé tesz, másrészt mai szellemi munkánknak megadja a maga korszerű sajátságait. A háború egy nagy irodalmi fejlődést vágott ketté, amelynek első fele – líra és regényforma – úgyszólván már teljesen kialakult, míg a másik fele a háborútól látszólag megzavartatva, de valójában annak tanulságaitól gazdagon, most keresi útját a dráma és az emelkedettebb kritika felé.
Irodalmi korszakok elhatárolásánál lehet sokféle képen eljárni. A legbiztosabb és legtermékenyebb szempont azonban mindig az irodalmiságban megnyilatkozó egyetemes szemléletek számbavétele marad. Ilyen egyetemes szemlélet jellemezte irodalmunk utolsó nagy korszakát is, amelyet népies nemzetinek vagy a realizmus korának hívnak. Ez az Arany János halálával lezártnak tekinthető korszak kialakított egy bizonyos élet szemlélet, egy bizonyos lélek összetételt, amely noha az 1843-as Petőfitől kezdve az 1880-as évek Arany Jánosáig sok árnyalati változáson ment át, azért lényegében mégis ugyanaz maradt.
Arany még megélte az új irodalmi korszak messzi derengését. De ez még annyira alaktalan, az éjjeli árnyak sötétségétől annyira telített volt, hogy Arany jogosan eltekinthette hiú kozmopolita erőlködésnek. Ez a derengés, amely egy lehanyatló nagy irodalmi kornak sötét éjjelén sehogy sem tudott áttörni, majdnem két évtizedig tartott. Tiszta irodalmi értékekben vajmi keveset hozott. A költészetben két irány uralkodott, amelyet egymástól nem is annyira belső irodalmi szempontok, mint inkább a vállalt Deák-féle kiegyezés s a nyíltan hirdetett vagy a Rákóczi-kultuszba átmentett Kossuth-eszme választott el: az egyik Arany János hagyományossá merevített költészete (Vargha, Kiss József, Kozma, Bárd,) a másik a Tóth Kálmános (Thaly, Endrődi, Ábrányi, Jakab.) Az önálló lírai tehetségek egy általános irodalmi eszmény hiányában meddő önsanyargatással a magányba, a homályban emésztődtek föl (Vajda, Reviczky, Komjáthy.) A regényben többen kísérleteztek a Zola-féle naturalizmussal (Toldy László, Tolnay Lajos, Bródy Sándor), általában azonban úgy itt, mint az egész irodalmon a zsurnalizmus lett úrrá. A nemesebb irodalmi lendület a tárcában darabokra töredezve élt tovább (Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg.) A társadalmi regényben önálló utakon s új szintézist keresve csupán Ambrus Zoltán dolgozott. Bizonyára nem tehetségekben volt hiány, hanem az irodalmi közszellem romlott el, sekélyesedett el. Az igényesebb irodalmi műfajoknak alig volt keletje (A Shakespearei-drámával föllépő Rákosi Jenő a végén operett szövegíró lesz.) Vers nem kellett, a nagyvonalú regénnyel kísérletező író sem kiadójától, sem a közönségtől biztatást nem kapott. (Herczeg csak egy Pogányok-át írt.) Nagyobb irodalmi élményt majdnem kizárólag a külföldi írók jelentetek: Ibsen, Tolsztoj és Dosztojevszkij. A szépirodalmi lapoknak egy része (Hét, Jövendő,) igyekezett a külföldi irodalmakkal való kapcsolatainkat fönntartani, de ezt minden különösebb program, minden mélyebb belső szempont nélkül tette. Az irodalmi kritikának európai színvonalon álló művészei a nekik kijáró elismerést, teret és tekintélyt soha el nem érték (Péterfy, Riedl).
Ilyen irodalmi viszonyok között léptek föl a XX. század első évtizedében azok az írók, akiket hol „nyugatosok”-nak, hogy a „nemzeti iránytól elhajlók”-nak szoktak nevezni, de akik minden körülmények között Aranyék korszaka óta az első irodalom történeti csoportot, az első irányt és eszményt képviselő író nemzedéket jelentik. Természetesen, ennek az irodalmi áramlatnak föltűnése visszhang nélkül nem maradhatott. Programot hozott, tiszta irodalmiságot akart megvalósítani és egyetemes élet szemléletet hirdetett, tehát a kritikát kihívta maga ellen és maga mellett. nem tartozhat e cikk feladatai közé, hogy ennek az iránynak várható és elért eredményeit mind fölsorolja. Annyi azonban mindenki előtt szembeszökő, hogy ez az írói nemzedék teremtette meg az új magyar lírát, a művészi novellát, hogy jelentős lépéseket tett a modern magyar regény kialakulására s mind ezekben hangot adott az új magyar léleknek.
Az új magyar léleknek elemzése és szabatos logikai meghatározása éppen olyan nehéz feladata volna, mint a Kazinczy-korabeli magyar művészi szemléletnek kodifikálása, amelynek a deákos Berzsenyi, a németes Kölcsey éppúgy képviselője, mint a magyaros Csokonai. Belsőséges, termékeny összeforradása ez is éppúgy, mint amaz, a magyar alkotó géniusznak egy sokoldalú nyugati szellemáramlattal, hosszú mulasztásnak pótlása, amelyre irodalmi életünk színvonalának éppúgy szüksége volt, mint szüksége volt rá a maga új művészi megnyilatkozását kereső magyar léleknek. Tehát nem „elhajlás”-ról van itt szó, hanem éppen ellenkezőleg visszatérésről a régi nem irodalmi hagyományokhoz, minden igazán jelentős irodalmi megébredés szelleméhez, amely bár a közvetlen múlttal való szakításánál fogva teljesen újnak, minden idők „nemzetietlen”-jének látszik, lényegében azonban a legnemzetibb, mert a tiszta, magát mindenféle iskolás hagyománytól függetlenítő nemzeti lélek ölelkezése az új művészi formával.
Osvát Ernő ebben a húszéves irodalmi fejlődésben jelentős szerepet játszott. Irányítója, sőt bizonyos mértékben teremtője volt az új magyar irodalmi szellemnek anélkül azonban, hogy működéséről akár mint író, akár mint szervező oly bőséges bizonyítékokat hagyott volna hátra, mint a hasonló szerepet betöltő Kazinczy, Toldy vagy Gyulai. Ő is írónak indult, sőt mi több, írónak született. Sajátságos és sok tekintetben jelentőséges az írói pályafutása. 1898-ban lép föl először, alig néhány évvel húszadik élet éve fölött s olyan kész kritikusnak mutatkozik, hogy hozzá hasonlót a vele egy időben indulók között hiába keresnénk. Kritikai termése ebben az esztendőben bőségesnek és sokoldalúnak mondható. Egyszerre négy lapba dolgozik: a Benedek Elektől szerkesztett Magyar Kritikában hat bírálatot ír, a Budapesti Hírlapban Ambrus: Pókháló kisasszonyát, Gárdonyi: Az én faluját s Pap Dániel: Rátótiakat értékeli, a Hétben Tóth Béla, Vasárnapokat ismerteti s a Jövőben Kiss József költői arcképét rajzolja meg. A következő években még ír egy-két cikket a Hétben, Új Magyar Szemlében s a Magyar Géniuszban, amelyet 1902. júniusától kezdve egy féléven át szerkeszt. Sőt a Magyar Géniuszban novellát is elkezd, amely csak második folytatásáig jut el s Bolognai üvegcsepp címen regényt hirdet, amely azonban soha sem jelenik meg. És ezzel Osvát, az író, egyszer s mindenkorra eltűnik, mint bővizű forrás, amely csak egy pillanatig szökik föl, azután útja örökké a föld alatt folytatja.
Osvát művének megítélésében a mindenre rávilágító kiinduló pont annak a lélektani momentumnak földerítése lesz, hogy miként oldódik föl benne a kritikus a szerkesztőben s az alkotó író a szervező agitátorban. Először tehát mint kritikust kell megismernünk. Jellegzetes, egyéni író mindegyik mondatában. Azt lehet mondani, hogy különálló, művészi mondatok építője, amelyekkel, mint apró fénypontokkal, a bírált művészi, tehát élő jelenséget minden oldalról úgy világítja meg, hogy annak élő egésze semmiben sem szenved kárt. Nem elemző, hanem bemutató. Ennek megvilágítására elég lesz kritikáiból egy-két mondatot ideiktatnunk. Móra Istvánról például azt írja: „Minden elbeszélésében van egy fölösleges alak: az író, nagyon igényes, sokat érzeleg és lefoglalja a figyelmünket.” Gauthiernak Arany-Petői fordításával kapcsolatban a következőket olvassuk tőle: „Művészi fordítást csak költő nyújthat. Kell, hogy kongeniális, testvér lélek legyen, hogy más legyen – és mégis önmaga.“ Azután ugyanilyen önmagukban is különérték mondatokban fejtegeti, hogy a legnehezebb feladat költőt fordítani, de ezek között is különösen a nemzeti költőket. „A költő lelkének jobb fele él a honi szavakban, népi kifejezésekben, ritmusban, stílben, hangjának nemzeti reminiszcenciákat árasztó férfi bajában. Szóval, még egyik vederből a másikba öntjük – elömlik a jobb fele. Világos azonban, hogy mindez soha sem lehet másképp. Talán ez is jel: hogy a kultúrák közeledhetnek egymáshoz, – de nem abszorbeálhatják egymást. A nemzeti költészet – nemzeti erő. A kozmopolita költészet – nagyon is elvont.”
És így folytathatnánk tovább idézeteinket Osvát kritikáinak úgyszólván mindegyik mondatával. De ebből a néhány kiszakított részből is láthatjuk, amit megállapítani akarunk: Osvát túlzott lelkiismeretességgel, áldozó fanatizmussal s főként pazarlás számba menő tartalmi súllyal fogott mindig tollat kezébe. Éber kritika s hajthatatlan lelkiismereti vétó őrködik nem minden mondata, hanem úgyszólván minden szava felett. nem cikkeket írt, hanem szentenciákat fűzött gyöngysorba. Így írni fényűzés, így írni megvalósíthatatlan eszmény. Osvát Ernő talán ezért is hagyta abba az írást.
De hová tűnt el az a dús kritikai erő, amely magáról pusztán egy évi megnyilatkozásában olyan hatható bizonyítékot szolgáltatott? E kérdésre feleletül csupán a Magyar Géniusznak, a Figyelőnek s a tizenöt éves Nyugatnak kis könyvtárt kitevő köteteire utalhatunk. Ezekben él – névtelenül s mégis minden sorához tapadva – Osvát lélegzete: Osvát kritikája. Ezekben a kötetekben s azonkívül abban az óriási irodalmi anyagban, amelynek ezek a kötetek csak kicsiny leszűrődései. Mert a megjelent Nyugatnál jellemzőbb mértéke Osvát kritikai működésének a meg nem jelent Nyugat: a kéziratok roppant tömege, amelyekben volt sok ígéret, sok értékes kísérlet és sok meddő próbálkozás, de amelyek minden körülmények között – noha napfényt nem láttak – éppen úgy megkapták Osvát lelkiismeretes bíráló szavát, mint a megjelent kéziratok.
Osvát Ernő kitűnő kritikus volt, aki azonban az írást abbahagyta, mert úgy látta, hogy irodalmi eszméivel a készülő irodalomnak, mint szerkesztő, többet tehet, mintha kritikusi tollal a már kész irodalmat latolgatja. Élet pályájának erre a sínre való átváltódása szinte természetes s különösebb lélektani rejtélyt nem zár magába.
Osvát azonban nemcsak szerkesztő volt, hanem egy új irodalmi iránynak öntudatos, bár láthatatlan vezére is. Egyéniségének ez az oldala az, ami irodalom történetileg fontosabb és lélektanilag érdekesebb. Már rövid kritikusi szereplésében is határozottan felismerhetjük az eljövendő új irodalom öntudatos irányítóját. Ez életének legbelsőbb, leglíraibb és legalkotóbb ügye. Hűvösen mérlegelő kritikáiból csak egyetlen egyszer fölvetett magyar költészeti dekadenciáról írva, maga elé képzeli a jövő költőjét. Rákosi cikke a modern élet „lehajlásáról” 1898-ban jelent meg. Osvát ugyan ebben az évben több kötet versről ír a Magyar Kritikában s fölemlíti Rákosi vádjait a modern költők ellen, akiktől az életet, s a modern élet ellen, amelytől a költőket kéri számon. Osvát szerint haszontalan dolog egy letűnő kor szellemtől nagy költőket várni. Ami nagy, egyetemes tendencia volt a korban, azt megtaláljuk Puskinban, Lermontoffban, Byronba, Petőfibe, Heinében. A korok estéjén elcsendesül a költő, a pacsirta is hajnalban énekel – este csak tücskök ciripelnek.
„A költő – folytatja tovább Osvát – a kor lelkiismeretének leghivatottabb kifejezője. Most hallgat s ha meg is szólal, hangja a sophistáé, ki logikájával önmagának is hazugságokat suggerál, rafinált, kicsinyes hazug kor, költője színészkedik. De a kor mélyén nagy társadalmi harcok egyetemes tendenciája lappang, ott hever a harcok harsonája is: ölében nagy költői emóciók vannak lekötve, és eljön a költő, aki felszabadítja őket. A nagy költők az emberiségnek adott divinációk – egy új világról. A nuova vita küldöttei. Az idő előtt haladunk és – az idők fölött állnak.”
Így ír Osvát 1898-ban, amikor Ady Endre Debrecenben arra gondol, hogy verseit összegyűjti s Ábrányitól szép előszót kér hozzá. Osvát pedig már ösztönszerűen érzi, hogy Ady jönni fog. A nagy irodalmi fordulás benne eleven lelkiismeretként él már akkor, amikor ennek semmi biztos jele sem mutatkozik. Csak így lehet megérteni szívós küzdelmét, amellyel úgyszólván első cikke óta folytonosan az új irodalomnak rejtve élő nemes vadjait igyekszik fölverni. Ennek a lelkiismeretnek nyűge, ostorozása olyan erős rajta, mintha az egész új magyar irodalmat neki magának kellene megteremtenie. Végtelen alkotó erő lappang benne s ezért nem tud maga alkotni, hanem más s mindig újabb és újabb alkotó erőkben éli ki magát. Ez sajátságos pszichikai kapocs köti össze azokkal, az írókkal, akiket a Nyugat hasábjain érvényesüléshez kényszerített. Úgy keresi, úgy hozza ki, úgy teszi jelentősség őket, mintha önnön élete kiterjeszkedését dédelgetné bennük. Olyan időben, amikor a tiszta irodalmi értékeknek érvényesülése roppant nehéz volt, amikor a mindent elborító újságírói politika s egy nagy kort követő, hosszúra nyúló epigon önérzet a magasabb eszményeket kereső írót bátortalanná, meghasonlottá tette, Osvát Ernő mindenre s mindenkire kiterjedő figyelemmel maga kereste fel a bátortalanokat, a meghasonlottakat, s az értéket ígérő fiatalokat, hogy megnyilatkozásra bírja őket. A Nyugat fejlődését szerkesztője s írói között lévő e belső kapcsolat nélkül sem figyelemmel kísérni, sem értékelni nem lehet. Ebben a viszonyban élte ki magát Osvát lírája s talált megnyugvást telhetetlen lelkiismerete.
A többi, amit Osvát művével kapcsolatosan el akarunk mondani, már szinte magától értendő. Attól a pillanattól fogva, hogy a Magyar Géniuszt átvette, tudta, hogy mit akar csinálni. Világos, határozott programja volt. Elég csak e folyóiratnak s utána a Figyelőnek számait átlapoznunk, hogy lássuk milyen tökéletes volt tájékozottsága a külföldi irodalmakban.
Az angol, francia és német irodalomban a naturalizmus bukását követő új irodalmi szellem mindenütt kialakult. Verlaine 1896-ban halt meg, de halála előtt öt-hat évvel már jelentőségét a modern lírában nemcsak a franciák, hanem a németek is fölismerték. Huysmans 1891-ben számolt le a Lá-bas első szavában a naturalizmussal. Ugyanabban az időtájban Verhaerennek Les Soirs-ja, Les Débácles-je, Rimbaudnak versei, Maeteriinknek, Wildenak, D`Annunzionak művei, az újra értékelt Baudelaire, Gautier, Poe, Whitman, az új metafizikai szemléletnek nagy lírikusa, Nietzsche, a feledésből előhívott Stendhal, az angol prerafaelizmusnak költői és esztétái a világ különböző részein, egyéniségüknek s művészetüknek különböző megnyilatkozásaiban mind a modern léleknek, a modern hívőnek, a naturalizmus lejtőjéről új művészi magasságok felé igyekvő európai léleknek győzelmét hirdetik. Németországban Richárd Dehmel 1892-ben adja ki a Los von Naturalismus jelszavát s néhány évvel később az új irodalmi mozgalom nemcsak Münchenben és Berlinben, hanem a hozzánk közelebb eső Bécsben is kibontja zászlóját.
Lehet-e ezt az új irodalmi áramlatot olyan névvel megjelölni, amely ennek leglényegesebb vonásait kifejezésre juttatná? Ma még, minthogy hozzá nagyon közel állunk, sőt hitem szerint még benne élünk, túlságosan élénken látjuk az árnyalatokat s nem szívesen hagynánk, el azokat a másodlagos tüneteket, amelyek ránk nézve nagyon fontosak, de melyek talán egy későbbi összefoglaló értékelés előtt lényegtelennek bizonyulnak. Annyi azonban ma is megállapítható, hogy az új európai irodalomnak legjellegzetesebb műfajai: a líra, a dráma és az esszé. Ezeken a területeken szegődött az új szelem a naturalizmussal legélesebben szembe (szimbolizmus, impresszionizmus, új romantika és új klasszicizmus.) A regényben az evolúciós változásokat maga a naturalista regény élte meg, amely már Flaubert kezében művészi szempontból a legszigorúbb klasszicizmus színvonalán állt s az északi és orosz íróknál misztikus hátteret is nyert.
Ha tehát az egyes irodalmi műfajokban rejlő árnyalati különbségektől eltekintünk s az egyetemes szemlélet nézőpontjából indulunk ki, úgy az új európai irodalom két legjellemzőbb vonásának: a metafizikus szemléletet és a szigorú irodalmiságot mondhatjuk.
Ez a nagy irodalmi fordulás nálunk az 1890-es években még teljesen ismeretlen. Az egyes új írók vagy az új szellem felfedezett régi előfutárai csak elvétve kerülnek hozzánk. Baudelaire nevével először 1897-ben találkozunk. Egy versét fordítja le valaki. Ez is azonban puszta véletlen. Az érdeklődés középpontjában a franciák között még mindig Sully Prudhomme, Coppée, Zola s legfeljebb Maupassant állnak. A színpad Ibsent népszerűsíti, a kiadók Tolsztojt s Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődését fordíttatják. Azt hiszem talán az egész magyar irodalomban az egyetlen Osvát Ernő figyeli ez idő tájt a külföldi irodalmi mozgalmakat. Milyen kéjes, szívdobogtató utazás lehetett számára francia és német folyóiratokon, lapokon keresztül az új művészet világába menni, amelynek innen egyetlen utasa, egyetlen egyelőre titkos felfedezője lehetett. Csodálatos emlékező tehetséggel, fáradhatatlan érdeklődéssel számon tartja a külföldi szellemi élet mindegyik nevezetes képviselőjét. Nálunk alig ismert lapokban és folyóiratokban megjelent műveiket épp úgy ismeri, mint könyveiket. És közben a magyar irodalmi terméről nem veszi le tekintetét s mintegy a kedvező pillanatot várja, amikor a kettő között a kapcsolatot megteremtheti. Első kísérlete volt: a Magyar Géniusz. Hogy mennyire öntudatosan akarta már ebben is a megszületett új európai irodalomba a születendő új magyar irodalmat bekapcsolni annak bizonyítására elegendő csak a lapjában ismertetett külföldi írókat fölsorolni: Maeterlinck, Rudyard Kipling, Nietzsche, Wilde, Verlaine, Hauptmann, Maxim Gorkij. És ugyan akkor a magyar írók között is lázasan keresi azokat, akiknek törekvései programjával összhangban lehetnek. Egy félév alatt egészen írói gárdát gyűjt maga köré akik között a későbbi Nyugat írói közül már ott vannak: Cholnoky Viktor, Elek Artúr, Fenyő Miksa, Gellért Oszkár, Jób Dániel, Kaffka Margit, Kemény Simon, Krúdy Gyula, Moly Tamás, Nagy Endre, Révész Béla, Szilágyi Géza, Színi Gyula.
A Magyar Géniusz azonban már múltjánál fogva sem lehetett azzá, amire az új irodalomnak szüksége volt: magas színvonalú, harcos folyóirattá. Az új irodalom mindenütt másutt a maga harcát folyóiratokban vívta meg. szándékainak ez az irodalmi szerv felelt meg legjobban, mert terjedelménél fogva helyet adhatott a nagyobb lélegzetű dolgoknak, az elmélyedő kritikának s a verset is a költőre jellemzőbb módon, jelentős csoportosításban hozhatta. Ez az elodázhatatlan szükség hozta létre a Figyelőt, majd később a Nyugatot.
A Magyar Géniusz és a figyelő Osvátnak inkább személyes műve. Ezekben készítette elő a kaptárt, amelynek az új magyar irodalom mézét magába kellett gyűjtenie. A Magyar Géniusz és Figyelő még csak Osvátnak s néhány kereső magyar írónak műve, a Nyugat azonban már egy egész irodalmi áramlaté: az új magyar irodalomé. Osvát, aki fanatikus buzgalommal illesztgette össze a hajót, most már csak a tikkadt földből hirtelen feltörő új vizekre kellett bocsássa, hogy diadal útját megfussa.
