4.
4.
Különös képességek kellettek ahhoz, hogy Kádár megrajzolhassa Európa legújabb világát. Ezt a régi dekadenciában bomladozó s félénk reményekkel csírázó, szövevényes, talán halálra ítélt kultúrát.
Kultúrember Kádár Endrének minden egyes alakja. Nincs itt egyetlen egy primitív ösztönös, naiv ember. A kultúra átka és áldása ragyog valamennyinek homlokán.
Boldogtalan, helyét nem találó, komplikáltságaiban tehetetlenül elvérző élet ez. A kép összbenyomása ködös, bánatos a belőle áramló filozófia majdnem lemondó és mindig szkeptikus.
Minden ember boldog akar lenni. A legősibb ösztön felágaskodik az emberekben: kielégítettnek, boldognak lenni. Ott szedik a boldogságukat, ahol találják: elröppent múltban, alig megfogható jelenben, gyáva reményekben. Vannak itt emberek, akik a csalódottak le nem mondásával, ezerszer és milliószor át meg átélik életüknek egy-egy boldog szakát, egy évet, egy napot, egy órát. A boldogság vágya oly erős, oly örökkévaló, hogy a kultúra tízezeréves nevelése sem tudta elnyomni. Az emberek nem tudnak nem boldogok lenni. Mégis szomorúak. Egy-egy alak a regényben néha döbbenve sóhajt fel: mily iszonyúan szomorú az élet! Miért? Tán mert sohasem volt boldog ember, de mindenki a boldogságra akarja alapítani életét?
Ez az író nem hisz a boldogságban. Túlságosan bonyolultak, fölöslegesen kultúráltak vagyunk hozzá. Az a benyomása, hogy e kultúrában minden a boldogtalanságot tenyészti. Hiányzik már a vad boldogság, a tudatlan nevetés, az élet semmibe vevése, nincs már meg a nomádság szabadsága s hiányzik még az a fennkölt szabadság, amelyet talán egy távoli kultúra ígér iszonyú messzeségben. – Minden, – mondja az író – ami arra lehetne rendeltetve, hogy az élet könnyebb és emelkedettebb legyen: törvények, vallás, szokások, könyvek, lapok, színház: mind megszervezett, mindből hiányzik az üdvözítő lélek, mind arra jó, hogy az ember agyát megszűkítse, szolgaibbá tegye, hogy az ember reménytelenül boldogtalan legyen.
Az emberek egymás mellett élnek, „érintkeznek” s magukra maradnak. A jelen megfoghatatlan s az ember folyton egyedül van a múltjával. Lelki gyakorlat ez a magányos társalgás, mely átszellemíti a testet. „Olyan mindig, – írja Marieról – mint egy fiatal apáca, szűz homlokán az imádságban eltöltött éjjelek áhítatos ragyogásával”. Az emberek egymás mellett élnek s a legfontosabb dolgokat nem tudják kimondani. A legnagyobbak szó nélkül, csöndben történnek. Mikor megindulnak, már befejeződtek, s mikor kimondják az első szót, már menthetetlenül elvégeztetett.
S ha a magukra maradottak mindig magukra találnának! Napok, hónapok múlnak, míg eljuthatunk magunkhoz. „Milyen durván él az ember az élet külsőségei közt, olyasvalami, mint a lélek, megnyilatkozhat-e anélkül, hogy őrültnek vagy legalább is baroknak ne látsszunk?” A sötét nappalok után megvilágosodik az éj, Marie is hozzá menekül. Kádár Endrének rendkívüli szavai vannak a megváltó, világos éjszakákra, ezekre a mély tavakra, melyeken a nyugalom csónakja úszik. Az éj a szegényeké, a bűnösöké, a nőké. Sötétben testetlenül, gondolatban szabad élniük lelkük szerint. „A sötétben látó, mint amilyen Marie volt, mihamar eléri az életnek azt az intenzitását, amihez képest a nappal durva vázlat”. Az éj, a lelkigyakorlatozók éjjele. Övék a szenvedés és a megismerés. Ők látják meg a legtöbb valóságot.
A természet ösztönei s a kultúra modernsége vívják emésztő csatájukat ezekben az emberekben. Az ösztönök fel-felbukkannak bennük, de a kultúra nem vet ügyet rá és „csúsztat bennünket”. Néha fel is kiált: az ember még mindig nem bírja a kultúrát, nem kell neki s visszadobja! Így züllik boldogtalanságba minden egyes élet, – élet: „mily csodálatos és borzalmas valami”. S hogy van? Az ember úgy megszokja, mint a hegyet, amelynek lábánál lakik. S milyen jó, ha legalább szenved az ember. Csak egy az elviselhetetlen: amelyben nincs semmi, semmi, csak az üresség, amelyből nem lehet kijutni.
Már komikus, ahogy nem kerülnek egymás mellé az egymáshoz valók. Andrej komolyan veszi az életet s egy kis francia fityeg az oldalán. Ki van a helyén? S hősök-e a tehetetlenül küzdők? „Valaki, aki Oroszországban hősiesen szép tragikus hős, Európában szükségképpen komikus figura”.
De aki úgy látszik, hogy a helyén van? Aki harmonikusnak, megelégedettnek látszik, talán boldognak… az-e? Nem hiányzik semmije? Itt van egy hollandus, van de Meene, a Balalajkának egyik legérdekesebb figurája. Ha újra kezdhetné az életet, megint ezt választaná. S mégis! Időnként nagyon hiányzik valami. Egyedüllét? Szabadság? Ha meg lehetne mondani! Csak az a bizonyos, hogy néha teher a nagy boldogság is, teher a korrektség is s a boldog férj néha nosztalgiával néz az átlagférfi felé, aki boldog házasságán kívül is utána szalad örömeinek.
Kádár Endre két műve a boldogság nihilizmusa, a kultúra hitetlensége.
Szép, jóravaló, szeretni való, bűbájos emberek szenvednek és pusztulnak. Elsorvasztja őket a mai élet, amely szétválasztotta a gondolkodást az érzéstől. Feltámad egy érzés, mely egyesít, gyönyörködtet, aztán az érzés elpárolog s az értelem hidegen néz a semmibe. Schiller naiv és szentimentális költészetéről beszélt. Kádár Endre megírta a schilleri értelemben vett szentimentális embereket, akik hajszolják és siratják a naivul zavartalan érzéseket, de szívük elvesztette már ösztönösségét s a kultúra értelme kimerülten lohol utána.
Nincs semmi?
Szülőföld. Ez jó. De még!
Emberszeretet? Kevés.
Család, faj, nemzet után a következő fejlődési fok: az emberszeretet. Végtelen lépés, de mintha kevés volna.
Hatalmasabb szeretet!
Találok egy nagyon szép részletet a Balalajkában.
„Belső inspiráció azt sejtette vele, hogy a szeretetnek még nagyobbnak, teljesebbnek kell lennie, – az ember kevés, az ideál, amelyet keresett: tágabb, szublimabb, személytelenebb, így fejezhető ki: szolidaritás az Ismeretlennel.”
Ebben a ködös mondatban van valami vallásos kielégülés.
