5.
5.
Kádár Endre két művének fő témája a szerelem. A Balalajka egy orosz férfi és egy francia nő eredendő faji és egyéni összeférhetetlenségének izgalmas története, „A szerelem elmegy” pedig a kihűlő szerelem drámája. Mindkettőnek hősei a legmodernebb, legdekadensebb emberek, – milyenek ezek, ha mint férfiak és nők kerülnek szembe egymással, s milyen a szerelem, amely átkuk és áldásuk?
A lélek rejtett útjain jár ez az író. A vér titkos rezdüléseit hallgatja, s nagyon finom kézzel rajzolja meg azokat a folyamatokat, amelyek a szerelemre nyíló és szerelmét vesztő szívben játszódnak le.
A férfiak itt korrektek vagy csirkefogók, de mindnyájan logikusak és morálra vagy immoralitásra szabottak. A legtöbbször tehetetlenül állnak a női lélek mechanizmusával szemben. Makai értelmetlenül faggatja Mariet, hogy miért lett a szeretője s a fiatalember nem tudja felfogni a nő őszinteségét. Amikor Marie feloldódik s a legőszintébb, Andrej beteg, hisztérikus leánygyermeket, kis állatot lát benne. Kétféle logikával gondolkodik a férfi és a nő, egyik az értelem, másik az érzés logikájával. Amikor szerelmesek, nincs logikájuk, s amikor szóhoz jut a logika, messzebb taszítja el őket egymástól. A férfi pillanatokra óhajtja a szerelmet s kevés a feminin férfi, akinek szükséglete a szublim, folytonos szerelem, ez meg dermedten áll az érzésnek azzal a tragédiájával szemben, hogy egy napon „elmegy”.
Kádárnak nincsenek ösztönös, boldog szerelmesei, mindegyik tépelődik, gondolkodik az érzésein. Alig szól a szerelem örömeiről s inkább azt vizsgálja, hogy milyen gondolati eszközök állnak a férfi és a nő rendelkezésére, amikor érzéseikben szenvednek. Nem elegendők ezek az eszközök ahhoz, hogy eljuthassanak egymáshoz, amikor elhalkul az ösztön szava. Nagyjában nem is értik egymást, csak hallják szívük dobogását, de nem tudják lekottázni. A nő finomabb, a férfinek csak ünnepnapokon van lelki finomságokra szüksége. Süketen és vakon áll a nő könnyei, reszketései, elámulásai előtt s hiába faggatja, nem tud választ kapni. A férfi emberibb típus, a nő elmaradt. A férfi marasztotta le, a hipokrita férfi, aki egyszerre azt kívánja a nőtől, hogy a legnagyobb mértékben nőies legyen, de egyúttal meg legyenek benne a férfijellem biztos tulajdonságai, azok amelyek a férfit férfivé teszik. „A legfinomabb férfi úgy tapossa le a nő életét, mint a gyűjtő a mező láthatatlan kis virágait. És ezért van az, hogy a nő százszorosan boldogtalanabb, mint a férfi. És ezért van az, hogy kivétel nélkül minden nő beteg.”
Egy férfi és egy nő a legritkább esetben tudják betölteni egymást. Millió örömet vár az ember s a legszerelmesebbnek sem elegendő a másik. „A legdelibb, legszebb férfikarakter nem tölti be annyira a szerető asszonyt, hogy egy húszéves fiú nagyra nyíló szemét, repedező fiatalságát ne lássa meg, s nem szeret úgy férfi, hogy egy másfajta nő árnyéka ne jelennék meg a szíve falán.” Egyáltalán: kit szeretünk? A másikat vagy azt a szubsztanciát, melyet a másikból őrzünk?
Boldogabbak néha azok a napok, amelyeken elmarad a szerelem. Akkor nincs gyűlölet, sem fáradtság, sem kínzás. Ó, az állat! A férfiben is, a nőben is, – s ahogy egy mozdulatban, egy tekintetben fogait mutogatja. „Tud-e a nő, odadobva magát, oly szemérmetlen lenni, mint egy-egy tekintetével?” A férfinek sohasem elég tiszta a nő. Mindig úgy ítélkezik, hogy gyorsan barátkozott össze új emberekkel. Most látta meg, már velük érez… Még mindig hűséget követelünk a másiktól… Pedig, tudunk-e valamit adni? Lehet adni, ha követelik? „Az ember annyival adósa magának, múltjának, hogy időbe tart, míg a másiknak is tud valamit adni”. Ha nem követelik, talán magunktól adjuk. Tépelődés. De a testből kiárad valami emanáció s belehelyezkedik a másik húsába. Egymás mellett élnek s összekeverednek, egybeömlenek. Legalább is vadhús. Fáj. S ha nem is érzi az ember, hát még ha átmegy a vérbe, akkor hogy tud fájni…
A modern szerelemnek milyen megható fejezeteit, milyen szép alakjait írja meg Kádár! Marie vallomása a becsületes, jószívű nőről, megrázó. Ervin és Anna vértanuk.
– Nem tudunk már egyszerűen szeretni, – ez a kétségbeesés csendül ki sorsukból. Meglazultak a régi ösztönök. Az agyvelő ráfeküdt a szívre. Elborult az anya és gyermek viszonya, bonyolulttá vált a férfié s nőé. Magunkat sem ismerjük, hogy tudjunk felelősséget vállalni a másikért? Néha észrevesszük, hogy egy idegen cselekszik bennünk. Idegen, akivel mi sem bírunk.
Kádár Endre szerelmesei a szerelem tépelődő Hamletjei.
