Földessy Gyula: Harsányi Kálmán: Utolsó fölgyúlás
Földessy Gyula: Harsányi Kálmán: Utolsó fölgyúlás
E század elején a Budapesti Hírlap-ban olvastam az első verset Harsányi Kálmántól s ennek a versnek nagy erejű pátosza, mélytüzű átérzettsége, sok árnyalatú színessége az akkori átlagos szép verseknél sokkalta lenyűgözőbben fogott meg. A költemény hangja, képes beszéde, technikája nem volt új, de ércesebb, tömörebb, dúsabb volt az akkori századvégi-századeleji líra hangjánál s régies-hagyományos formái mellett is volt egyéni, eredeti zamata, valami őszinte, önkéntelen sodra, ami igazi poétára vallott. Ez a költemény, a Búcsú a rengetegtől, amelyet a „régiekből” Harsányi is felveendőnek tartott ebbe az új kötetébe, ma is legegyénibb versei közül való, jöttek később Harsányinak ennél mélyebb, megrázóbb, telibb versei is, de legjellemzőbb emberi-művészi kvalitása, az ő áhítatos életkultusza, már ebben a versében megtalálja azt a férfias zengésű hangot, amely mindmélyebbre ható búgással orgonált tovább költészete templomában.
Az Utolsó Fölgyúlás ötven egynéhány verssel igazi reprezentatív kötete Harsányinak. Kétségkívül ő maga is így kívánja tekintetni ezt a versgyűjteményét. Ezeket a nemes klasszicitású verseket olvasva, első impresszióra számra nézve keveseljük a költő lírai termését. Hogyan lehet az, hogy az a költői műhely, melyben annyi könnyel-tűzzel, az érzések, gondolatok olyan gazdag színével és plasztikájával formálódik meg a vers, – nincsen arányban az alkotóerő termékenységével? Ez nem magyarázhatja Harsányi epikai, drámaírói, műfordítói munkássága, de az elismerésnek az a szűkössége sem, mely ezt a magába-zárkózott, szemérmes nagy talentumot sohasem tüntette ki az őt megillető biztatással és várakozással. Hiszen epikája, drámája is merő líra, csupa szubjektív indulat és izgalom és a közönség és kritika méltánytalansága sem akaszthat meg soha egy olyan vérbeli művészt, amilyen Harsányi. Én úgy gondolom, hogy éppen egyéniségének nagy súlya teszi benne a lírikust ritkább termésűvé. Az olyan poéta, aki igen találóan így jellemzi magát:
„Gránitsziklából, dörgő kalapáccsal
Szikrázva zengő rímeket kiverni,
Valaha ez volt a poetikám,
Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán”
Szikrázva zengő rímeket kiverni,
Valaha ez volt a poetikám,
Mindent akarni, mindent merni,
Vágtatni villám-robogással
Lánggal lobogó meteor-paripán”
– alakítandó anyagának, formáló szerszámának, szertelen ambíciójának súlyosságával szükségképpen szűkebb-körűvé, egyoldalúvá kellett, hogy váljék. Harsányinak még gyöngéd ellágyulásaiban is van valami olyan súlytöbblete a gondolatnak, mely a verset az ő szava szerint is „nehéz”-zé teszi. Igazi eleme s ebben legrokonabb a mi Berzsenyinkkel, a pátosz, amely nemcsak a magasságokig való szárnyalásában és a mélységekig ereszkedésében, hanem a közhelyszerűen könnyebb fajsúlyú érzések és gondolatok megéneklésében is nagystílűvé nehezíti líráját. Emiatt a költői habitusa miatt olyan nagy élmény önmaga számára minden költeménye, mintha minden egyesben a versek tizeit írta volna meg. Forradalmár-temperamentumok, az örökös testi-lelki nyugtalanság zaklatottjai, életük árán győzhet termékenységgel is lelkük monumentalitását, de az olyan Arany-szerűen konzervatív hajlamú költő, mint Harsányi, aki a régi értékekért a „nagy jajszót” is elfojtja magában, – vissza hőköl a szakadéknál, lázadása sóhajjá csendesedik, s az alkotás fájdalmas gyönyörűségének közvetlen folytatása nem egy újabb nagy vers, hanem a megpihenés – más munkában.
Az élet patetikus élése és versbe-élése, ez a formai karaktere Harsányi költői egyéniségének, tartalmilag is meghatározza poézisát. Témái legnagyobb részben az emberi gondolkodás legvégső problémái s az „Etty télikertje” c. ciklusában is, – mely a hitvesi szerelem és hűség megragadó művészi dokumentuma, – mindenütt megcsap bennünket a halál, a végtelenség s a nagy kozmikus-panteisztikus érzések fuvallata. E versek, különösen a hosszabb lélegzetűek, nagy eszme-mélységükkel és gazdagságukkal nem egyhamar lesznek népszerűek. Jó előadás közelebb hozhatná őket a publikumhoz s az olyan versek, mint Az aggteleki barlangban, Varjak, Ez a megváltás?, A harang, Tuba mirabilis, Az önarckép s még jó egypár, igaz s méltó próbái és ambíciói lehetnének egy nagy lírai alkotásokat élvezni és élveztetni tudó előadó művésznek.
