Schöpflin Aladár: Mocsárláz • Rab Gusztáv regénye
Schöpflin Aladár: Mocsárláz •
Rab Gusztáv regénye
Rab Gusztáv regénye
Micsoda egy káosz ez a mostani élet! Milyen eltolódások és milyen deformálódások az emberi jellemeken, helyzeteken, sorsokon, milyen súrlódása a társadalmi osztályoknak, csoportoknak, egyéneknek, micsoda összezavarodása eszméknek, erkölcsöknek, cselekvéseknek, micsoda abnormitásai az érzületeknek, micsoda filozófiátlanság az emberek agyában és életformáiban, micsoda erkölcstelenségek az erkölcs álarcai mögött, a képmutatásnak milyen groteszk uralma, becsületességnek, bátorságnak, tisztaszívűségnek milyen érvénytelenedése, tehetségtelenségnek mely diadalai és tehetségnek mely megrettent félrehúzódása! A gazdasági élet megbolondító képtelenségeiről nem is szólok.
És micsoda szép, szelíd, egyenletes ugyanennek a kornak az irodalma. Mintha mindaz, ami tíz év alatt történt és ma történik, nem lett volna, mintha ma is az 1914 előtti boldog világban élnénk, mintha az életnek nem volna új, kínos problémája s mintha minden úgy folyna körülöttünk a világban, hogy az embereknek nem kell más az irodalomból, mint kellemes és művelt szórakozás. Sehol a mai élet zavaros képei, furcsa alakjai és furcsa erkölcsei, – még a részletek sem, nem hogy az egészet megpróbálná egységes vonalakba fogni és formába öntve szemléltetni az emberek előtt.
Egyre erősebb az érzésem, hogy az irodalom ma nem teljesíti hivatását az emberekkel szemben. Nem azt adja, nem is igyekszik azt adni, amire szükségük van. Nem tud vagy nem akar belenyúlni abba a káoszba amely a mai élet, hogy legalább egyes részleteit kiemelje, megvizsgálja megvilágítsa, öntudatossá tegye az emberek előtt, – hogy segítsen formát adni a káosznak és az emberek értelmére és szívére hatva siettetni a dolgok lehiggadását. Mintha az írók kívül élnének a többi emberek világán, nem éreznék fájdalmaikat, nem küzdenének küzdelmeikben, nem vágyódnának velük együtt egy jobb és tisztább életforma után. Előkelően vagy félénken beleburkolóznak a világgal szemben való közömbösség köpenyébe, álmodják a békebeli álmokat, elkalandoznak messze történelmi korok és hangulatok időtlenségébe, soha sincsenek otthon, az aktuális élet levegőjében és erkölcseiben, nincs a ma szenvedő emberek számára részvétteljes szavuk, együttérző mosolyuk, megértő kézszorításuk. Százai az új, érdekes és irodalmilag nagyszerűen értékesíthető típusoknak, ezrei a legfurcsább, szinte a rajzoló toll alá kívánkozó egyéneknek, kimeríthetetlen változatai az élethelyzeteknek, komplikációknak, konfliktusoknak kínálják magukat az írónak, de ő elkergeti őket magától és játszik tovább régi, csinos, kedves figuráival, amelyeknek érvénye rég elmúlott már, amelyek a múzeum vitrináiba valók, hogy vasárnap délelőtt egy pillantást vessenek rájuk az emberek és tovább ne törődjenek velük. Új Biedermeier felé megyünk, az irodalom elkülöníti magát az aktuális élettől, a ma szenvedő embertől, a világ problémáitól és sebeitől, belestilizálja magát egy édeskés stílusba, amely napról-napra távolabb esik a kor érdekeitől.
Hogy ízlésünk tiltja, belenyúlni a kor förtelmeibe? Hogy kényes és kínos ma az aktualitásba belenyúlni, hogy az ember reszenzusnak, harcnak, meghurcolásnak teszi ki magát? Ennyire gyávának az irodalomnak talán mégsem volna szabad lenni és ennyire kötelesség-felejtőnek sem. Az írónak kötelessége megérezni az emberi szenvedést minden időben, az örök szenvedést és az aktuális szenvedést egyaránt, fáklyát gyújtani a sötétségben és rendet teremteni a káoszban. Azért adatott meg neki a látás különös adománya, a széteső részletek vonalba foglalására való képesség, a forma teremtő érzése, hogy meglássa, összefoglalja, formába öntse, ami körülötte történik.
Írjon tehát tendenciózus pamfleteket? Regény és dráma formájában vezércikkeket vagy riportokat? Balzac nem pamfleteket írt és vezércikkeket sem. De belenyúlt a maga korába, mely szintén vajúdó és átalakuló kor volt, – belenyúlt és marékszám emelte ki belőle a kor bélyegével bélyegzett és mégis örökéletű típusokat és egyéneket és megteremtette a 19. század középi kapitalizálódó Franciaország roppant galériáját, hitelesebbet minden történelmi képcsarnoknál. Flaubert, Zola, Tolsztoj, Dosztojevszkij nem finnyáskodtak koruk förtelmeit, bűneit és nyavalyáit, erényeit és szépségeit regényekbe foglalni és nem féltek attól, hogy polémiákba bonyolódhatnak, reszenzusokat kelthetnek maguk iránt, sőt még talán bíróság elé is kerülhetnek.
Az irodalom többek közt igazmondás. Nem érzem az igazmondás szellemét a mai magyar irodalomban, kiemelem Móricz Zsigmond harcos haragját és igazmondó bátorságát, Babits Mihály önemésztő gyötrődését és vívódását a kor démonikus zűrzavarával, – a többi irodalom alig van valami kapcsolatban a mai élettel. A magyar társadalom átalakulásban van, régi társadalmi osztályok utolsó, konok harcukat vívják a hatalmon maradásért, újak alakulnak, elszánt ököllel törnek előre, a szétszaggatott országban százezrek vesztették el otthonukat, egzisztenciájukat, kilódultak életükből és eszméik köréből és nem tudnak új életformákba és eszmékbe illeszkedni, vagy ha illeszkednek, fájdalmak közt teszik, milliói a magyaroknak vergődnek egy soha nem álmodott új politikai és társadalmi helyzet képtelenségeivel, egy milliós nagyváros nyugtalan népessége forr és kavarog beteg gazdasági helyzetben, összekeveredett erkölcsi levegőben, mindenében megingatva, aminek szilárd egyensúlyban kellene lenni, – új embertípusok, új életformák, új pretenziók bújnak ki az idők iszapjából. És egy természetes egyensúlyából erőszakkal kilökött ország, egy új születés kínjaiban vajúdó nemzet gyötrelmeinél ott ül az irodalom és kellemes meséket mond, csinos dalok gitár-szólamai mellett. A mesék és dalocskák szünetei közben pedig panaszkodik, szelíden, hogy nem hallgatnak rá.
Persze, hogy nem hallgatnak rá, mikor nincs mondani valója.
*
Talán a fiataloknak lesz mondani valója. Ők még nem rögződtek bele a békevilág levegőjébe, még fogékonyak az új élet iránt, a szemük nincs mereven egy elmúlt világ felé, hátra-rögzítve és bennük talán még van bátorság, megmondani az igazat, még azoknak is, akik nem szívesen hallják. Ők teljesen a mai korban élnek, van bennük kongenialitás azzal a világgal, amely körülveszi őket, a ma gyermekei, nem pedig idegenek a mától.
Ezek közül a friss, bátor, derék fiatalok közül való Rab Gusztáv.
Nem eszelt ki kellemes, jóízű mesét az olvasók szórakoztatására. Inkább belenyúlt a mai életbe és kiragadott belőle valamit, ami nem kellemes, nem jóízű, nem is mese, hanem keserves és komor valóság. Körülnézett és látott ezer meg ezer embert, aki megjárta a háborút, megjárta a hadifogságot, éveket töltött Szibéria barakkjaiban. Meglátta őket és fölvetette önmaga előtt a kérdést, miféle változásokat, miféle deformációkat idézhetett elő idegrendszerükben, érzésükben, az élethez való viszonyukban, világfelfogásukban, az életre való képességeikben mindaz, amit átéltek? Amit aztán látott és képzeletében kiegészített, gondolkodásában úgy-ahogy elrendezett, azt írta meg „Mocsárláz” című regényében. Megírta a hadifogságból hazakerült ember történtét, aki a szibériai barakk iszonyatos tétlenségében és fullasztó tehetetlenségében addig gondolkodott, töprengett, annyira öntudatra hozott magában mindent, ami nem öntudatra való, hogy mire hazakerült, elvesztette az akaratát, a hitét, az élnitudását. A családban, amely után hét évig annyit sóvárgott, nem találja helyét, kínlódva kínozza önmagát, szüleit, nőtestvérét, összeütközésbe kerül mindenkivel, akihez hozzáér, a lelki rothadás ragályát terjeszti maga körül, – mintha le volna a bőre nyúzva és csupaszon merednének ki belőle az érzékeny idegek, mindenre végletesen reagál. Fölemészti kis maradék erejét, elveszti minden hitét, kicsúszik alóla az erkölcsi talaj, egy utolsó nagy erőfeszítéssel próbál egy felújított diákkori szerelem kapuján át visszakerülni az életbe, sikertelenül, mert a lelkierők felbomlása – ez a mocsárláz – megölte az éltre való képességét és jogát. Nem marad más hátra a számára, mint a hídról lecsúszni a sötétlő éjjeli Dunába.
Így kerültek vajon vissza a hadifoglyok Szibériából? Nem mind kerültek így vissza, sőt talán nagyon kevesen kerültek így vissza. De mindegyik, hozott magával valamit a regény hősének lelki és idegállapotából és mindenki szenvedett valamit a regény hősének szenvedéséből. Az idegállapotoknak és lelki diszpozícióknak ezt a sokféle elváltozását, a szenvedéseknek ezt a százféle különböző fokait és árnyalatait az író összesűrítette egy gyűjtő lencsébe és úgy vetíti elénk. Így komprimálta az egyes hadifoglyok sokaságának különféle szenvedését, lélektani és erkölcsi elváltozásait a hadifogoly elváltozásává és szenvedésévé. Hozzátette a maga ifjúi részvétét és felháborodását és kapott egy képet, amely nem a valóság, hanem ennél több: szimbólum.
Nem vezeti biztosan a vonalakat. Néha túlrajzol és éppen ezért rajzának nincs kontúrja. A perspektívákat nem számítja ki pontosan és a hangsúlyokat nem mindig ott rakja fel, ahol kellene. Az egész regény sok tekintetben kaotikus, mint amilyen kaotikus a témája. A motívumok megfogásában és az ábrázolás módjában a nagy orosz írók példája érzik. Mindezen és más ellenvetések egy szóba foglalva azt jelentik, fiatal író. Most írta első regényét. De hogy embert és világot látni tud, azt megmutatja minden lapján. Megmutatja témája megválasztásával, főalakja beállításával és nyomról nyomra való kifejlesztésével, néhány mellékalakjának reflektor-fénnyel való megvilágításával (az összezavarodott életviszonyok közt eligazodni nem tudó s mindent egyszerű formákra visszavezetni iparkodó apa, a kacér, macska-érzékiségű Jolán), megmutatja idegesen, egyenetlenül kavargó, hol túláradó, hol leapadó stílusából néha ragyogva kivillanó mondataival és szavaival. Nem baj, hogy gyakran kissé dadogva beszél. A temperamentum túláradásától és a mondanivaló összetorlódásától dadog. És így is többet tud mondani, mint akárhányan a sima beszédűek és szapora szavúak.
