Török Sophie: Történet Donna Ginevráról
Török Sophie: Történet Donna Ginevráról
miképp esett szerelembe egy fráterrel, hogyan szállta meg az ördög s hogy jutott messer Capretta két gyerekhez, melyek közül egyik sem az övé
Messer Capretta gyöngéden emelte tenyerére a kis liliomos ékszert s odatartotta a műhely ajtaján beömlő fénynek:
– Hitemre mondom, ilyen szép ékszert még nem viseltek Firenzében! Ma este elviszem hercegünk nejéhez, – vajon hány arany scudót fizet érte?
Paoló gúnyosan mosolygott s újra szájához illesztette a fújtatót, hogy a két rőf magas, domborművekkel cifrázott ezüstkancsó fülét megforrassza a lihegő faszén fölött.
Paoló első segéd volt Ascanio Capretta ötvösmester műhelyében, szemöldökig fésült sima barna haja alatt mandulavágású, hűséges szemek lobogtak – s a mester könnyelmű szép feleségét szerette! De donna Ginevra elhagyta őt egy sápkóros csuhásért s azóta Paoló forrt a dühtől és bosszútól.
Vörösen izzott a parázs a fujtató alatt s felvillanó fényénél szikrát vertek a műhely nagy tölgyfaasztalán fölhalmozott drágakövek, agát, karniol, zöld kalcedon, onyx és lapis lazuli hevert ott nagy csomóban s a hosszú állvány roskadt a drága, ékes gyertyatartók, tőrök és kelyhek pompázó súlya alatt.
A Ponte Vecchio fedett árkádjai közt bújt meg a sokkincsű műhely és messer Capretta szívesen ácsorgott a boltajtóban, hogy a hídon átsétáló előkelő firenzeieknek eldicsekedhessen híres művészetével. Büszkén emlegette Piero Medicit s Cornaro bíborost, akik minduntalan megrendeltek nála valamit, aranykelyhet, pecsétnyomót, nagyon szép domborműves cifrázásokkal, de ez semmi. Múltkor maga a pápa üzent érte, mert a tiaráját újra akarja foglaltatni, meg a pluvialéjára új csatot kíván és messer Capretta művészete és becsületessége már a pápai udvarban is híres. Szívesen mutogatta a heverő kincseket s a fejedelmi ékszerek fénye gyakran becsalta a kis boltba a kocsikázó firenzei szépségeket, akik pihegve illesztették aranycsipkékből kivillanó keblükre a hercegnő gyémántos násfáját.
Francesco del Nero, a kalendáriumkészítő, lépett most be az alacsony boltajtón, prémes süveggel, köpenye alól hetykén mutogatva smaragdos tőrét.
– Hé, Ascanio! Kész-e már a kegyelmes püspök úr csóktáblája?
– Majd ha itt lesz a hozzávaló arany! Arany nélkül még a Szűz Máriának se készítek semmit! – hetvenkedett messer Capretta.
– Ne járjon a szád? Kész van vagy nincs kész?
– Nincs hát! Majd ha aranyat kapok…
Hát akkor add ide, úgy ahogy van, majd becsületesebb ember fejezi be! De sürgős ám! Ha rögtön elő nem adod, alabárdosokkal kísértetlek be a Signoriára!
Messer Capretta gyorsan felkapott kezeügyéből egy márványkazettát, mely a Panteon kapuja előtt levő porfírkoporsó mintájára készült, hogy fejbevágja vele a szemtelen naptárcsinálót, de a hídon támadt hirtelen zajra letette a dobozt s mindannyian kiszaladtak megnézni, mi történt?
Két nemes ifjú civódott meztelen karddal kezében, az egyik már néhány súlyos sebet is kapott. Hamarosan csődület támadt és sokan a sebesült pártjára állva kövekkel kezdték hajigálni a támadót.
Messer Capretta a győztes ifjúban egy rokonát ismerte fel és sietve fúrta át magát a tömegen, hogy segítségére legyen. Azonban kard és barátok nélkül lévén, hamar belátta, hogy nem bír a túlerővel, ezért odakiáltotta az ifjúnak, hogy vonuljon el tisztességgel, mert amit tett, az már elegendő. De ekkor egy téglákkal megrakott szamár nekiütődött a hadonászó ötvösmester oldalának, aki erre olyan hasrágást kapott, hogy nyögdécselve kapkodott gyomrához. A tömegből néhányan vihogni kezdtek – messer Capretta megfordult s egy vigyorgó arcra néhány ökölcsapást mért, de úgy, hogy a gúnyos ifjú véresen terült el a kövezeten.
– Így kell elbánni ilyen gyáva latrokkal! – kiabált az ötvös.
De az eszméletlen ifjú barátai nem hagyták annyiban a dolgot, s fenyegető öklökkel akarták megtorolni a sérelmet, mire Capretta kirántotta kését s dühöngve villogtatta:
– Ha valamelyiktek ide mer lépni, akkor a másik gyóntatóért fusson, mert Istenemre, orvosnak nem marad itt tennivalója!
A tömeg erre tényleg ritkulni kezdett s morogva, szitkozódva oszlott el. Capretta még hallotta, hogy a Nyolcak tanácsával fenyegetőznek.
– Gazfickó! Ocsmányképű szamár! – ordított vissza és sötétvörös arccal csörtetett be műhelyébe, az útjába került kis inast úgy felrúgva, hogy a gyerek bömbölve bukfencezett keresztül a háromlábú széken.
Bizony, tele volt bajjal az élet s Capretta mester lehűlve találgatta, hány scudó bírságra ítélik majd el a mai verekedésért. Legutóbb még könnyen szabadult a Nyolcaktól, csak négy véka lisztet kellett beszolgáltatnia a delle Murate kolostor számára – igaz, hogy akkor csak egy sárga 0-t viselő zsidónak szurkálta meg a lábaszárát…
– Polgár volt az a szájhős, vagy nemes? Mit gondolsz Paoló – messer Capretta idegesen csapkodott finom kis kalapácsával a forró szurokba nyomott ezüstlapra, szent Ambrus képe volt rávésve, amint korbáccsal kergeti az áriánusokat.
– Mit avatkozik mindig más dolgába! Donna Ginevra nem sokat ad a hősködésre, jobb szeretné, ha inkább templomba járna! – Paoló arcán gúnyos mosoly villant.
– Hallgass te fattyú! – talán asszonyi lotyogással törődjek! Megkapja azt a szép ezüst chiavacuorét, amire úgy áhítozik, azután kész! Hanem a Nyolcak!
Paoló Ginevra buggyantívű gyönyörű hűtlen szájára gondolt, s oly erővel fújt a tűzre, hogy a szelíd parázson magasra lobbant fel egy vészes, kék lángocska.
