Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.
Babits Mihály: Könyvről-könyvre: Balassa.
A magyar lélek sivatag gyökértelenségének, furcsa ingatagságának nemcsak tünete, részben talán oka is az a példátlan közöny, amivel múltjának értékeit elejti s mindjobban elejti, ahelyett, hogy mindjobban asszimilálni, köztudatba vinni törekedne. Szellemi erőt csak érzelmi és gondolati hagyomány adhat, s hol lehet ilyen hagyomány gazdagabb, mint az irodalom klasszikusaiban? De klasszikusaink nem hozzáférhetőek, s a legszentebb, erőtadó szavak kiesnek memóriánkból. Az a kiadó, aki klasszikusaink új, jó kiadásáról gondoskodik, igazán nemzeti hivatást teljesít.
Kétféle jó klasszikus-kiadást képzelhetek. Egyiket a tudománynak. Másikat a művelt közönségnek. Egyik adja az apparátust. Másik az eredményt. Egyik salakos szesz, tölcsérrel és szűrőpapírral. Másik a tiszta, lepárolt aranynedv. Egyik csupa kérdés és probléma. Másik csak kincs és felelet.
A Genius könyvkiadócégnek nagy arányokban megindult klasszikus-kiadásai, melyek közül előbb Csokonai, most meg Balassa jelent meg, szemmelláthatólag inkább az első kategóriába tartoznak, mint a másodikba. Inkább nyersanyagot s előmunkálatokat nyújtanak, mint kész és rendezett kincsesházát a magyar szellemnek. Talán kár. Bizonnyal több szükség lett volna az utóbbira. Nem mondom, előbb-utóbb össze kellett gyűjteni a filologice-teljes Csokonait s a kötetnyi morzsát, gyengét, zsengét, alkalmit s rögtönzést, előbb-utóbb össze kellett foglalni a Balassa körül rajzó kérdéseket, az újabb történeti kutatások fényében. De bizonyos, hogy az irodalom még jobban nélkülözte a jó Csokonait és Balassát, mint a tudomány, a művelt közönség jobban, mint a szakemberek. A szakemberek a forrásokat használhatják, s vitáik lefolyhatnak a tudományos folyóiratokban (noha elismerem, hogy ma ott is kevés a helyük). A könyv a közönségnek kell elsősorban, az ifjúságnak, és az íróknak. És én a magyar közönség és ifjúság végleges Csokonaijában nem kívánom látni a soha kiadásra nem szánt rossz – szervilis vagy obszcén – s gyakran kétes szerzőségű verseknek ez óriási tömegét, melyek a költő képét inkább zavarják, mint gazdagítják, (vagy legalább nem a standard versekkel egy sorban), a végleges Balassa számára pedig akadálytalanabbul olvashatóvá rekonstruált szöveget szeretnék, ahol a problémák legfeljebb jegyzetben bújjanak meg, s ott is puszta adatok alakjában, hosszú diszkussziók nélkül. Így, ahogy van, mindkét kiadvány a tudósoknak szól, s ára, terjedelme, anyaga, módszere egyformán alkalmatlanná teszik a szélesebb elterjedésre.
De senki sem tagadhatja, hogy erre is szükség volt, s ezek is nagy szolgálatot teljesítenek, hacsak másrészt nem odáztatják a közönségnek alkalmas, olvasnivaló jó kiadás megjelenését. Addig is ezek pótolják amazt is, elvégre a szöveget legalább egy magasabb cenzusú réteg számára ezek is hozzáférhetővé teszik, még pedig jó papíron, szép kiállításban. Igaz, hogy a két szempontot jobban is össze lehetett volna egyeztetni. Mindkét kiadásnak olyan hátrányai vannak, melyek tudományos jellegéhez nem tartoznak okvetlenül hozzá, s az olvashatóságot mégis lényegesen befolyásolják. Egyik sem a verseket adja ki, hanem a forrásokat, a régi gyűjteményeket. Így, ahol egy vers két vagy több ilyen forrásban vagy gyűjteményekben is előfordul, a kiadásban is újból előkerül, helykímélés végett csupán az első sorával s egy lapszám-utalással. Ez kivált a Csokonaiban zavart gyakran, de a Balassában is előfordul (pl. a 274. lapon). Azután zavar mindkettőben a perspektivátlan rendezés, mely nem választja szét az irodalmi olvasó számára fontos anyagot, a kétestől s csupán filológiai létjoggal bíró selejtestől, vagy, mint épp Balassánál, a szétválasztásban kizárólag külső filológiai szempontot követve, a belső valószínűséggel és a köztudattal olykor élesen szembehelyezkedik.
S ezek után próbáljuk meg az új Balassa-kiadást mérni, amennyire lehet, maga mértékével.
