3. Rulettenburg és vidéke.
3. Rulettenburg és vidéke.
A kép megfestéséhez egyáltalán nem a realizmus ecsetjével fog Dosztojevszkij. Eleve sűrít, kivon, fokoz, valóságos városokból képzeletbeli várost épít, amely hasonlít ugyan mindegyikhez, de minden egyesnél több, s a valóságos, látott emberekből típusokat von ki, amelyekben felismerjük a mintául szolgált embereknek csont- és hús-arcát, de ennél többet is és kevesebbet is látunk. – Többet, az emberek mögött a fajt az országot, az írót, aki szenvedélyesen érez és ítélkezik, s kevesebbet, mert az összefoglaló képekből rendszerint kihullanak az élet eleven részletességei, finom, titokzatos, egyéni árnyalatai, amelyek olyan fontos szerepet játszanak az írás hatékonyságában, mint a szabad szemmel láthatatlanul kóválygó csírák a természet örök teremtő erjedésében.
A realista látszatokkal stilizált város a „Játékos”-ban: Roulettenburg. Ez a képzeletbeli város egyesített, eszményesített, kivont és romantikába fokozott városa Hamburgnak, Spaanak, Weisbadennek, Baden-Badennek, Monte-Carlónak, mindazoknak a játékkaszinós európai városoknak és fürdőhelyeknek, amelyekben Dosztojevszkij megfordult s amelyekről fantáziált. Mindegyikből beleépített valamit, kulisszáiban felismerjük egyiknek a sétaterét, másiknak a croupierját, harmadiknak a szalonját. Roulettenburgban is megtaláljuk az elmaradhatatlan „Kurhaus”-t, a sötéten zöldellő vadgesztenyés fasort, ennek is megvan a mellőzött kiránduló helye, „Schlangenberg”, mely a környék legmagasabb pontja, pompás kilátóhely, ahonnét senki sem nézi a vidéket.
Ebben a sűrített nemzetközi játékbarlangban a legjellegzetesebb nemzetközi társaságot gyűjti egybe Dosztojevszkij, a játékkaszinók ismert társaságát. Itt van a nemzetközien francia démon, akinek csak számtalan neve tud versenyezni szeretőinek számával: eredeti nevére, a Du Placet névre már maga sem emlékszik, amikor hol mint Barberini, hol mint Selma és Blanche kisasszony bukkan fel, hogy utána Feder angol úr karján jelenjék meg, mint annak felesége, majd ismét melle Cominges-zsé alakuljon át és végül hosszabb időre a Sagorjanszkij tábornokné címénél állapodjék meg. Itt vannak a lengyel grófok – Dosztojevszkij szerint minden úton lévő lengyel: gróf – és itt vannak azok a nők, akik vállukkal csinálnak helyet az asztalnál. A nők, a szerelem és a pénz, szóval, a szerencse asszonyai, akik pénzért adják a szerelmet és pénzért vásárolják a szerelmet, akik hűvösek a szenvedélyben és szenvedélyesek a pénz vadászatában, akik mögött hosszú uszályban csillognak, intrikálnak, alattomoskodnak a de Grieux-féle velőtlen szerencselovagok s akik valósággal uzsorás módra olyan ügyesen forgatják néha a pénzt, hogy egész csoportokat a hatalmukban tartanak, pusztán a pénz erejével.
A játék eleganciája iránt kevés érzéke van Dosztojevszkijnek s a hullámzó tömegből főként az elveszetteket, a romlandókat és az aljasul boldogulókat ragadja ki. Megrajzolja a tőkést, aki maga alig játszik, de ott terpeszkedik a szenvedély és nélkülözés áldozatai mögött, hogy kamatra vesse ki pénzét közöttük, megrögzíti azoknak a titkos társascégeknek az alapszabályait, amelyeket egy-egy hideg szívű cocotte és elfajult szerencsevadász alapítanak bomlott szívek és lyukas zsebek kizsákmányolására, a nagy pénzhajszából kiemeli a játékosoknak és tolvajoknak azt az egyesült világát, amelyben minden valamire való ember lábujjhegyen jár s fél minden hangos szótól, nehogy botrányba keveredjék. A tőkés uzsorás mellett itt van a másik főtolvaj, a pénzváltó, akinek soha sincs váltópénze, amikor a játékosnak ideje van lebonyolítania az ügyletet, de nyugodtan kopasztja meg az izgatott jelentkezőt, aki fut a pénze után és utolsó hazai bankjegyét, árva részvényét hajítja az örvénybe, és az egész nyüzsgő hangyaboly felett ott székel a titokzatosan egykedvű crupié, aki néha el-elárulja, hogy egyáltalán nem viselkedik közönyösen a bank veszteségei iránt s hogy szemében néha láthatóan megcsillan a prémiák reménye, amelyeket különböző eredményeiért, a játékosok ügyes csalogatásáért, a bank bevételeinek fokozásáért kap. „Les trois derniers coups, messieurs!” – süvít végig játék alkonyán a hangja, abban az izgalmas utolsó három percben, amikor a vesztes fejvesztve rohan vagyona romjaival, a nyertes pedig meg akarja tízszerezni nyereségét, hogy három perc alatt hosszú órák izgalmait veszítse el. Az egész kidülledt szemű társaságot az ő idegesítően egykedvű hangja kormányozza, mind az öregeket és fiatalokat, – az öreg orosz asszonyt, aki „tombé en enfance”, épp úgy, mint a férges lelkű fiatalokat, akiknek kiábrándult jelmondata, il faut que jeunesse se passe, – az egész zűrzavaros társaságot, amelynek tagjairól csak egyetlenegy embernek van pontos és megfellebbezhetetlen ítélete: a főpincérnek.
Azt szokták mondani, hogy a kártyaasztal kitűnő hely az emberismerésre, mert a kártya, melyet maga elé zár a játékos, megnyitja az ember szívét. Milyennek látta Dosztojevszkij mindenféle nemzetek embereit ennél a szívet feltáró bűvös asztalnál?
