4. A népgyűlölő.
4. A népgyűlölő.
A portré, amelyet Dosztojevszkij minden olyan emberről fest, aki nem orosz, egyáltalán nem hízelgő. A fénykép állításaival lehet vitatkozni, lehet el sem fogadni, de mindenesetre jellemzők erre az emberszeretet hirdető, apostoli lelkű írója, aki olyan visszataszító jellemrajzot ad németekről, franciákról, angolokról, lengyelekről, zsidókról, hogy lehetetlen nem éreznünk a hűvös ecsetvonások mögött a gyűlölet lángjának csapkodását.
A németek csúfak. Egy német bárót így jellemez: „Arca ferde volt, amiként ez gyakran fordul elő németeknél, ezer kis ránc borította.” Majdnem minden egyes német szemüveget visel Dosztojevszkijnél, lábuk szinte a mellüknél kezdődik: „ez faji vonás”, – teszi rögtön hozzá. Büszkék, mint a páva, de persze, nehézkesek és otrombák. Elviselhetetlen neki a beszédmodoruk, ellenszenves a hanghordozásuk, gyakran használják a „jawohl” szót s az o-t izgató türelemmel a végtelenbe nyújtják. Dolgosak, szorgalmasak, de a műhelyen kívül az életben nagyképűek és ostobák. „Német veszekedés” – ez egészen különleges faja a civakodásnak Dosztojevszkij szemében. „Német veszekedés”: egyértelmű a „porosz jellem”-mel. Német orvosról csak gúnyos kicsinyléssel tud emlékezni, a német város pedig maga a vigasztalanság. Ám ha még csak lehangoló volna! De mihelyt meg is szólalnak az emberek, mihelyt felhangzik sajátos akcentusuk és percenként elsüvít egy-egy „jawohl”, Dosztojevszkij oroszainak haja égnek áll és elviselhetetlen izgalommal menekülnek.
Nem a többi népekhez.
A francia vidám és szeretetreméltó, de csak akkor, ha rokonszenves viselkedéséből előnyt tud húzni, ha nincs szüksége derűre és szeretetre méltóságra, rögtön unalmassá válik. A francia ember a legritkább esetben szeretetreméltó ösztönösen, az ösztönt náluk a parancs, a számítás pótolja. Nem is tehetséges. Ha például abba a helyzetbe kerül, hogy eredetinek és fantáziásnak kellene látszania, mert ez hasznára volna, ötletei ostobák és mesterkéltek s a legközönségesebb laposságokból tevődnek össze. A francia ember lényegében kispolgári, kis értékű, közönséges anyag, a világ legunalmasabb lénye. Csak újoncokat és ifjú hölgyeket tudnak elvakítani, de minden értelmes ember rögtön felismeri és elviselhetetlennek találja a szalonos szeretetreméltóságnak, jártasságnak és vidámságnak ezeket az egyszersmindenkorra megállapított formáit, amelyek szinte a franciák nemzeti vagyonának tekinthetők. A francia mosolyt ellenszenvesnek, konvencionálisan udvariasnak tartja s gyűlöli. A regény legantipatikusabb alakja francia, de Grieux. A francia cocette csak igazán elég híres bája a francia világnak? Dosztojevszkij unja és megveti. De tetszheték-e ez a takarékos, zsugori, kisstílű, szűkfejű és szívtelen emberfajta, aki úgy ajánlja a gyönyöröket, mint egy ügynök a portékáját?
Dosztojevszkij angoljainál sem talál vigaszt az embert kereső szív, bár rajtuk néha egy-egy kedvezőbb vonás is látható. Előkelőeknek érzi őket, jólöltözöttek és hatásos a nyugalmuk. Aki e regény nemzetközi szállodáiban rendesen öltözött férfi, bizonyosan angol. Nem is tülekednek olyan mohón a játékasztalok körül, mint a többiek, gyakran látni őket családostul közönyös szemléletben és biztos távolságban a játékosoktól. A fölényük, a haladottságuk már ellenszenves. Borzalmas! Azt állítják, hogy „mi, oroszok semmit sem tudunk elérni a nyugat-európaiak nélkül”. Nem utálatos ez a gőg? Kiállhatatlanul nyugodtak és biztosak a dolgukban. – Utazzék Párizsba, – mondja mr. Astley hősünknek. – Miért? – „Minden orosz, akinek pénze van, Párizsba utazik, – „feleli olyan hangon, mintha könyvből olvasná”.
Ha az angollal még meg is tud ideig-óráig békélni, lengyelre és zsidóra már csak a megfellebbezhetetlen megvetés tekintetével néz. A lengyel a legsöpredékesebb ember Dosztojevszkijnél. Sikkasztók, kéregetők, szélhámosok, aljasok, mindegyik grófként szerepel. Ők a játékasztalok hullarablói, láthatatlan szövetségben élnek a kártyabarlangokban s szinte az asztal alól bújnak elő, ha egy-egy tehetetlen áldozat vérezni kezd. Ellopják a pénzét a szeme elől, kitépik a kezéből, a zsebéből s végül teleordítják a világot, hogy az csapta be, károsította meg őket. Amikor az áldozat eltűnik az önvád és szegénység sötétségében, egymásnak esnek és egymást marcangolják.
A zsidó Dosztojevszkij felfogásában épp oly külön nép és faj, mint a lengyel és francia. Nincs vele sok baja, nem lát benne problémát, elintézett kérdésnek, tartja. Okos és óvatos faj, még résztvevőnek is látszik, ha a nagy érzéseket nem is tudja megérteni és a nagy tettekre nincs is képessége. Mestersége a pénz, de csak a munka, a kereset pénzéhez van érzéke, a játékasztalok körül nem jelenik meg aktív szerepben legfeljebb segít valakinek s jóakaratúan fülébe súgja a nyertesnek: „Most menjen el, siessen!” – Ön bátor, nagyon bátor ember! – mondja két zsidó a lázas nyertesnek. – De minden körülmények közt utazzék el reggel, olyan korán, ahogy csak tud, különben elveszít mindent, mindent…
Hőse a rulettnek Dosztojevszkij regényében és hőse, imádott, bálványozott hőse az életnek Dosztojevszkij szemében az orosz ember. A rulett szerinte – orosz játék. A német ember dolgozik, munkájának és családjának él, csak az orosznak van hajlama a kicsapongásra, csak ő termett igazán arra a kockázatos vállalkozásra, mely a bizonytalan anyagi viszonyokat szerencsejátékkal akarja megjavítani. Nincs érzéke a vagyon, a tőke iránt, nem akar „öt nemzedéken át Hoppe és társa lenni”, mindenekelőtt ő kerülhet abba az állapotba, amelyben a pénz és az ember öncéllá válik és elveszti képességét arra, hogy „a pénzszerzés szükséges eszköze” legyen, mint a németek. És milyen meleggé és megbocsátóvá érzékenyül Dosztojevszkij hangja, mikor ezekről az egyensúlyukat vesztett orosz játékosokról beszél! Dosztojevszkij orosz embere kaotikus lény, a jó és rossz egyenlő erővel gomolyog benne, titokzatos, mély, szenvedélyes, végtelen, – emiatt vonzódik hozzá. Lehetetlen gondolatok villámlanak át rajtuk, melyek a pusztító szenvedély fényében égnek. Az európai nem tudja felfogni őket, a főpincér is értetlenül csóválja fejét: „Ezek az oroszok!” Nem is lehet megérteni ezeket a kavargó, hol aljas, hol fenséges, mindig végletekbe sodródó robbanó szívű embereket, csak szeretni és bízni lehet bennük, hiszen mindenki kineveti, lenézi és kihasználja őket. „Orosz földbirtokosné leszek, j’aurai un château, des moujikjs, et puis j’aurai toujours mon million”, – mondja a szerelmébe belehülyülő orosz tábornokról menyasszonya, a francia cocotte, aki még a nevét sem tudja kiejteni orosz urának. Az európai nő szívtelenül a kis ujja köré csavarja az orosz férfit s az európai férfi szívtelenül kiforgatja lelki és testi kincseiből a világ legmelegebb szívű, legköltőibb, legönfeláldozóbb, legédesebb kincsét, a fiatal orosz nőt.
A nemzetközi társaságban Dosztojevszkij ráébred fajának imádatára s minden más népnek a gyűlöletére. Ez a könyörtelen és enyhületet alig ismerő gyűlölet hogyan fér meg az emberszeretet végtelen érzésével, melyben az egész világot egyesíteni akarja? Dosztojevszkij tele van vad, ősi ösztönökkel, amelyek szüntelen és majdnem reménytelen csatát vívnak az emberszeretet elveivel és ködös hajlandóságaival az eszményi állapotok légüres terében.
