6. A rosszkedv írója.
6. A rosszkedv írója.
Dosztojevszkij embereit a legtöbbször olyan hangulatban találjuk, amelyet maga az író is „sajátságosnak” nevez. Ez a különös lelki állapot különös hatással van szenvedőjére (Dosztojevszkij először a hatásaiban mutatja be a hosszú időn át titokzatos hangulatot s csak később tér rá okaira): mintegy kiemeli a környezetéből, az életből s föléje, vagy valamely terméketlen szirtre sodorja. A szenvedő egyszerre nem találja helyét, nincs tisztában önmagával és társaival, izgatott és elveszti élete értelmét. „Minek érintkezem ezzel a tábornokkal s miért nem mentem már régen el mindezektől az emberektől?” – veti fel a kérdést mindjárt a regény elején a játékos, hasonlóan Dosztojevszkij többi hőséhez, akik mindnyájan ilyen vagy ehhez hasonló izgalomban indulnak el útjukra.
Érzékenyek ezek az emberek és rosszkedvűek. Kaffka Margit azt írta, hogy vannak napok, amikor az ember csupa kitakart seb, Dosztojevszkij hőseinek csak ilyen sebes napjaik vannak. Önuralmuk korlátozódik, öntudatuk elhomályosul, sértékenyek, látszólag minden külső ok nélkül egyszerre hangosan és kérdezetlenül belekeverednek idegen emberek beszélgetéseibe, félismerősök ügyeibe s alig tudnak ellenállni a vágynak, hogy valakivel összevesszenek. Maguk sem tudják sokáig pontosan, miért rosszkedvűek, mi bántja őket, tetteiknek sem tudják okát adni. Már-már azt hiszik, hogy dühöngeniük kell, hogy életük kisiklott a normalitás síneiből és őrültségeket kell elkövetniük, melyeknek a vége az lesz, hogy megkötözik őket. Elvesztik hirtelen a kapcsolatukat önmagukkal is s ha egy-egy pillanatra meglepi őket a gondolkodás világos pillanata, nem találják meg magukat: „Néha úgy tűnik fel nekem, hogy megtébolyodtam, – írja a házitanító, – de néha azt hiszem, hogy még nem nőttem ki a gyerekkorból és az iskolapadokból s mindössze csak diákos neveletlenségeket követek el.” Ám ezek a cselekedetek, amelyek – mint például a német báró utcai inzultálása – valóban gyerekes csínyeknek látszanak, rejtelmes és fenyegető hátteret kapnak attól a kétségbeeséstől, amely az őszülő csínytevőket tépi-szaggatja.
Mi váltja ki ezt a rosszkedvet, ezt a destruáló ingerlékenységet? Alig lehet a végére járni. Mennek az utcán ezek a rádiumosan bomló széteső emberek és valaki meglöki őket, az ég elborul s megered a könnyük, megbotlanak egy kifacsart citromban s a szívük vérezni kezd, látnak egy koldust, egy urat, egy parfümös hölgyet, megakad a szemük egy sárga házon, fejükre borul az alkonyat bíboros sugárkoszorúja s megszédülnek, lelkük mélyéből sötét köd gomolyog elő s egy pillanat múlva már elkomorul az arcuk, foguk vicsorog és tehetetlen dühükben az ajkukba harapnak. Kétségbeesnek. Elvesztik hitüket, mindig bizonytalan életkedvüket. Olykor elég egy nézés s kóválygó pályákra lökődnek a rosszkedvnek ezek a céltalan üstökösei. „Polina úgy nézett de Grieuxre, mintha arcul akarná ütni”. Ez a tekintet dobja a házitanítóba a szerelem és a kétségbeesés dinamitját.
Lassan robban ez a dinamit, a kétségbeesettek hetekig, sőt esztendőkig küzdenek az atombomlás állapotába zuhant érzéseikkel. Testileg lelkileg betegekké válnak, idegesek, ingerlékenyek, képzelgők, démonuk tehetetlen rabjai. Sorsuk irányítása idegen emberek kezébe kerül és ők lemondóan nézik, mint lökődnek egyik városból a másikba, egyik országból a másikba anélkül, hogy találkoznának a nyugalommal. Már messze múlnak a lángoló szenvedélyek tavaszai, már közeledik az ősz, sárgul a levél, mindenki elhagyja őket és magukra maradnak a rosszkedv Szent Ilona-szigetén. Néha még emlékeznek s személytelenül nézik azt a hirtelen támadt örvényt, amely kidobta őket életükből. Komikusakká válnak a saját szemükben is s mosolyognak azon, hogy érzés és foglalkozás híján végigjárják a vigasztalan városok kölcsönkönyvtárait, amelyekben Paul de Kock olvasmányaira vadásznak, reménytelenül, érdeklődés nélkül.
Dosztojevszkij a rosszkedv és az ingerlékenység írója.
És az önsanyargatásé.
A rosszkedv hőseinek igen rossz véleményük van önmagukról. Lenézik és megvetik magukat. „Teljesen áthat engem az a tudat, – vallja be a játékos –, hogy Polina szemében nulla vagyok, éppen emiatt nyugodtan fogadhat el tőlem pénzt. Az én ajándékom nem sértheti meg.” A rosszkedv legkedvesebb légköre a düh, az ingerlékeny ember hajszolja a rosszkedvűeket, keresi a veszekedést, hogy szelepet nyisson túlfeszült indulatainak. „Polina dühös lett – jegyzi fel az „outchitel” – s én meg voltam elégedve azzal, hogy ilyen ingerülten kérdezett ki.” Polina szépségének kérdésével akkor kezd először foglalkozni a játékos, amikor teljes erejével dühöngeni látja. „Nem tudom, hogy szép-e az alakja, de szeretem így magam előtt látni, amikor elakad a szava, emiatt gyakran szereztem meg magamnak azt az örömet, hogy dühre ingereltem.”
Az önsanyargatás elfajulásában két nagyon emberi probléma kínozza különös erővel e bomlott lelkeket. A méltóság és a jóság kérdése. Az a meggyőződésük ugyan, hogy értéktelenek, de minden körülmények közt fontosnak tartják, hogy legalább egy bizonyos fokig tiszteljék őket az emberek s tekintettel legyenek emberi méltóságukra. Hajszálfinom különbségeket tesznek ezen a ponton. A méltóságot, például, függetlenítik a pozíciótól. „Még mindig vagyok olyan ember, – kiált a fel a házitanító – akinek van egy bizonyos méltósága, csak éppen nem értek ahhoz, hogy méltó állást szerezzek”! A méltóság illúzióin kívül a jóság valósága gyötri őket. Nem fontos, hogy szép-e az a nő, akit szeretnek. De jó-e? Azzal kínozzák magukat, hogy egyáltalán nem jó, s ugyanezzel a megállapítással kínozzák a szerelmüket.
Amikor aztán a rosszkedv és önsanyargatás vitrioljával minden lelki értéket szétmartak és Dosztojevszkij sajátos „ideglázában” tehetetlenül gyötrődnek, különös, szinte szadisztikus indulatok vesznek rajtuk erőt. A házitanító a fehér izzásig hevült izgalom nyugalmában azt fejtegeti szerelmének, Polinának, hogy meg fogja ölni, nem azért, mert véget ért a szerelme vagy mert féltékeny volna, hanem „egyszerűen azért mert szükségét érzi annak, hogy felfalja”. Egészen különleges élvezetet találnak ezek az emberek a megalázásban és megalázkodásban. „Az élvezet mindig hasznos – fejtegeti a házitanító – s a vad, határtalan erőszaknak az alkalmazása, akárcsak egy légyen is, a maga nemében szintén élvezet.” Dosztojevszkij embereinek arcán ott komorlik a rabszolgaság emléke, míg szemükben olykor zsarnokok kegyetlensége villog. Természete szerint az ember despota és szereti kínozni társait, – buggyan ki egy helyen Dosztojevszkij titkolt és vallásba, rajongásba menekült fájdalmas meggyőződése. Van is benne, az íróban, valamely kegyetlen zsarnokiság, despota-módra uralkodik az alakjain. Valamennyien rabszolgák, legalább is a szenvedélyek rabszolgái, – azonkívül, hogy Dosztojevszkijnek majdnem minden regényében vannak született rabszolgatartók, akik hatalmuk alá kényszerítik az embereket.
A rosszkedvnek nincs kezdete és vége Dosztojevszkijnél, nincsenek határai. Nem szabja meg felső határát az önsanyargatás és a kínzás sem, tovább fokozódik a legvadabb gyűlölet paroxizmusába.
