7. A katasztrófa lelki mechanizmusa.
7. A katasztrófa lelki mechanizmusa.
Ezt a lelki mechanizmust, amelynek rugói a rosszkedv kis életbizonytalansága és a gyűlölet végtelen lobogása, maga Dosztojevszkij is különös figyelmére méltatja s alakjaival, mint lelkiállapotokat, sokszor és behatóan elemezteti. A mechanizmus nem a legegyszerűbb, de kétségtelenül egyike a legérdekesebb irodalmi-lélektani folyamatoknak.
A legtöbbször így alakul ki a válság: A határozatlan vagy többé-kevésbé határozott okból forrongó lélekben felbukkan egy teljesen őrült, látszólag tisztára lehetetlen gondolat, amely végül valóságnak látszik az áldozat előtt, a zaklatott szem, ha élénken fantáziál, egy idő múlva testi alakban véli maga előtt illúzióit. Ezek a lehetetlen gondolatok Dosztojevszkijnél erős, szenvedélyes vággyal kapcsolódnak és ennek az akaratnak a szuggeszciójában ezek a lehetetlen gondolatok a végzet elkerülhetetlen, eleve elhatározott rendelkezéseinek látszanak, amelyektől nem lehet szabadulni, mert a dolgok nem is történhetnek másképpen. A bomló, új alakot kereső lélek tovább építi fantáziáit, kombinálódnak a sejtelmek, az akarat a végtelenségig feszül, a képzelet megmérgezi a lelket.
Dosztojevszkij hősei mind átesnek egy ilyen lelki önmérgezési folyamaton, a lélek Don Quijoteik ők, akiket alvilági utakra ragad el a vágy és a képzelet s akikkel csodálatos lelki kalandok történnek e szorongó utazásokon. Lépten-nyomon olvashatjuk róluk, sőt Dosztojevszkij olykor egyenesen ezzel intonál: „csodálatos élményben volt részem”. Valóban, csodálatosak ezek az élmények, s az a lelki mechanizmus, amely Dosztojevszkij alakjait mozgatja, itt igazán bonyolulttá válik. Azt lehetne mondani, hogy a kín, a vágy és a képzelet extázisának egy bizonyos túlcsigázott fokán Dosztojevszkij hősei elvesztik személyes mivoltukat s együtt érzőkké, együttakarókká, együtt élőkké válnak az egész élettel. Megbukik náluk az érzékek korlátozottságának elve, idegeik kinyúlnak testükből s elérnek távoli embereket, megfejtenek rejtett titkokat, kitalálják az emberek gondolatait, megérzik szándékaikat s az érzékelés, az érzés potenciájának, a lélek teherbírásának, a megérzésnek s kapcsolatok teremtésének és kitalálásának területén szinte természetfölöttiekké válnak. Elmosódik e ponton élő és holt, ember és ember, ember és tárgy végzetes határvonala, a véletlen törvényszerűvé, a sors esetlegessé gomolyul, a véletlenből könnyen kezelhető számtan formálódik, a törvények fenyegetően felbillennek, – s minden olvasó kételkedés nélkül elhiszi, elvárja, megköveteli, hogy Polina, a szép orosz leány és a házitanító válságos éjszakáján a házitanítónak a kártya urává kell válnia. A külső és belső dolgok sajátságos és szinte magától értetődően reális kapcsolata áll elő az extázisnak e minden energiát és képzeletet felhajtó fehérizzássában, amelyben élmény és aritmetika önként egyesül s minden véletlen feltétlen bizonyossággal bekövetkezik az alkonyat álmodozó óráiban.
Ez-e az orosz lélek mechanizmusa, vagy sem? – annyi bizonyos, hogy Dosztojevszkij emberei közül csak az oroszoknál figyelhető meg. Az „európai ember” Dosztojevszkijnél mindig egyszerű, szürke, lelkileg-testileg érdektelen, ezek a rádiumosan bomló lelkek, a jónak és rossznak ezek a kaotikus félistenei, ezek a mérges képzeletűek, ezek az ébren álmodók és álomban cselekvők, a szenvedélynek és szeretetnek ezek az ősemberi vegyülékei, a hitnek és gyűlöletnek ezek a pogány keverékei mind, mindig oroszok. Csak azt ő lelkük iszonyú csatatere az érzéseknek, – mert egy Dosztojevszkij-regény utolsó oldalain már úgy járkál az ember, mint egy hullákkal és titkokkal borított feldúlt csatatéren. Szenvedélyek, érzések, kihűlt lelkek, fáradt idegroncsok, tehetetlenné vált emberek hevernek szerteszét. Ez ennek a lelki mechanizmusnak utolsó állomása, fáradhatatlan fűtőként Dosztojevszkij az érzéseknek egyre újabb és újabb széntömbjeit veti a lélekbe s a lélek még mindig nem fül át, még mindig nem lakott jól, minden új érzés újabb ingerként hat rá, újabb, egyre erősebb és izgalmasabb érzésekre vágyik, míg végül összeomlik a legteljesebb kimerültségben, hogy vegetatív rommá váljék, amelynek már nincs kívánsága és reménye.
Ez a lelki mechanizmus az alapja és eszköze Dosztojevszkij művészetének. Hatásának titka, a katasztrófa és a katasztrófák előkészítése. Majdnem valamennyi regénye azzal indul s azontúl majdnem minden tizedik oldalon azt olvashatjuk, hogy, a legközelebbi percben történik valami. Igen, valami megrázó, valami elképesztően borzalmas és lenyűgözően nagyszerű. Valamely katasztrófa. Hogy higgyünk ezekben a katasztrófákban, hogy féljünk bekövetkezésüktől és mégis várjuk, annak elhitető eszköze Dosztojevszkij alakjainak sajátos lelki mechanizmusa. A katasztrófa mechanizmusa ez, amelyben egyensúlyukból kibillent lelkek feltartóztathatatlanul rohannak a teljes összeomlás és kimerülés felé.
