8. Lélektan és realizmus.
8. Lélektan és realizmus.
Olyan ez, mint egy roham. Epilepsziás roham. Még világos az öntudat, de már megjelennek az önkívület ködfoltjai s néhány óra múlva félholtan terül el az áldozat, hogy ébredése óráiban semmit sem érezzen, legfeljebb fáradtságot, kimerültséget. Dosztojevszkij alakjainak bonyolult lelki mechanizmusa végeredményben egy-egy epilepsziás rohamnak különböző alakokba és külső eseményekbe vetítése.
Dosztojevszkij epilepsziássága egyébként is megmutatkozik a lélektanában, – meg akkor is, ha nem felejtjük el, hogy egyik legnagyobb lélekbúvárunk szerint Dosztojevszkij nem szenvedett igazi epilepsziában, hanem csak a betegségnek egyik szelídebb formájában, azokban az epileptiform görcsökben, amelyeket a költő egyik alakjánál, Szmerdjakovnál ír le. Az epileptikusra jellemző a személyiség kettéhasadása s ezt az izgalmas lelki jelenséget Dosztojevszkij néha tudatosan is boncolja, így a Gogolból kinőtt, groteszk „Hasonmás” c. novellájában. Az én kettéválásának folyamatát azonban felfedezhetjük nagy regényeiben is, ha felvetjük a kérdést, tulajdonképpen ki a regények hőse? Ki a hőse – kérdi Alexander Eliasberg is – a Bűn és Bűnhődés-nek: Raszkolnyikov vagy Szvidrigajlov? Melyikben él a költő? Helyenként az a benyomásunk, hogy Szvidrigajlovban sok van Dosztojevszkijből, míg máshol az az érzésünk, hogy Raszkolnyikovval azonosítja magát. Dosztojevszkij mindkettő, lelke ketté hasadt s megoszlott Raszkolnyikov és Szvidrigajlov között. Így van ez a Karamazov-testvérekben is. Aljosa fényes lelke kétségtelenül egy része Dosztojevszkij lelkének. De ugyanez áll az öreg Karamazovról, a „kéjes kukac”-ról is, „mi mindnyájan Fjodor Pavlovics Karamazovok vagyunk”, – írja naplójában. Megvan benne Karamazov Iván lázadása és Sossima starec alázata s egyesül benne Szodoma imádata Madonna imádatával. Egy 1880-ki levelében Dosztojevszkij maga is ír az ő kettős lelkéről: „Ez a tulajdonság felfedezhető mindenkiben… minden emberben, aki nem egészen közönséges. Nagy kínokat okoz, de egyszersmind nagy kéjeket is ad”.
Dosztojevszkij alakjainak lelki mechanizmusa ilyen módon szervesen fakad az író egyéniségéből s éppen ez a szervesen kinőtt mechanizmus adja meg a kulcsot Dosztojevszkij érdekes realizmusához. Az ő realizmusa ugyanis merőben különbözik minden más realista és naturalista író, akár egy Dickens, akár egy Flaubert, akár egy Stendhal világától. Nemcsak azáltal, hogy az ő birodalma az élethez képest meglehetősen szűk s csak az emberi lélekre korlátozódik, ahol azonban megdöbbentően mély, főként a konvulziókban, hanem elsősorban azáltal, hogy szinte vak a külső világgal szemben. Dosztojevszkijben nincsen föld, táj, miliő, ház, lakás, hiányzik még az emberi test is, csak a lélek él, annak is csak a válságos formája, a szabadság derűje, a gondtalan boldogság minden napfénye nélkül. Ám még ezt a lelket sem mutatja meg realitásaiban, nem látjuk kapcsolatát éggel, földdel, emberrel, nem látjuk hatását a testre, s míg minden más realista író a külvilág adatainak feljegyzésével és a lélek visszfényének fényképezésével, kívülről befelé halad az élet központjai felé, Dosztojevszkijnél minden belülről világosodik meg, egy belső, rejtett magból él nála minden. Más realista írónál nagyrészt plein airben állnak az alakok, mert az író igyekszik lehetőleg minden oldalról megvilágítani mindent, Dosztojevszkijnél az emberek szíve világít, mint egy éles reflektor, amely szétszórja ugyan sugarait, de az arcok és kezek sokszor homályba vesznek. Egyéb realista írók világának van fényt és árnyat arányosan elosztó napja, Dosztojevszkij birodalmában csak szívek vonaglanak, amelyeket egy titokzatos, távoli, hátsó forrás világít meg.
Nem is igazi realizmus ez.
Realizmusa csak korának általánosan elfogadott írásformája, amelyet megjelenhetésül az irodalmi szalonban Dosztojevszkij a szívére terített. Romantikus szívére. Aki sohasem ismert mértéket, aki mindig végletek között dobálózott, akiben egyenlő fényes temploma volt jónak és rossznak, szépnek és rútnak.
Irodalmi hajlandósága mindig a szenvedélyesek, a romantikusok felé vitte, legkedvesebb olvasmányait ők írták. Fejlődésének legfontosabb éveiben, a katonai iskolában Balzacot, Hugót, E. T. A. Hoffmannt és Schillert olvasta és legkedvesebb költője egész életében a lágy Puskin volt. A drámai kísérletek mindig jellemzők a regényíróra s Dosztojevszkij a történelemnek két legromantikusabb hőséről, Mária Stuartról és Boris Godunovról írt drámát. Sue titokzatossága kísért sorai mögött, amelyek hosszú fejezeteken át az érdeklődésnek majdnem mesterséges felcsigázásával lepleznek valamely botrányba terpeszkedő, titokzatos eseményt. Dosztojevszkij regényei, „A játékos” is, mindig rejtélyből indulnak ki. Az apró esetek mögött egyelőre megfoghatatlan nagy események lappanganak, az embereket érthetetlen szálak és homályba vesző érzések kapcsolják egymáshoz, forr a levegő, az alakok izgalma átsugárzik az olvasóra, aki magyarázat nélkül magára maradva bukdácsol előre a titok kifejlése felé. Nincs olyan regénye Dosztojevszkijnek, amelyben ne játszana jelentős szerepet a romantikusan démoni nő. „A játékos”-ban Polina a neve. Ez a démonian vonzó, férfiakat hatalmába hajtó, szenvedélyes és végletes nő rendszerint homályos, vázlatos, kidolgozatlan, sosem kapunk róla tiszta képet, mert típus, klisé, Sue-i titok, minthogy a szép nő Dosztojevszkijnél mindig majdnem testtelen titok. Minden regényében van egy Polina.
Mégis hat, még pedig a realizmus valószerűségével hat ez a romantika. Lehetetlen szabadulnunk ezektől a különös emberektől, akár akarjuk, akár nem, le kell velük szállnunk életük legfeneketlenebb poklába, velük követjük el bűneiket, velük szenvedjük el megalázkodásaikat, együtt viseljük velük életük keresztjét. Élményeikből, lelkükből árad ez a kényszerítő erő. Mindjárt az első soraival éles és fájó hangot üt meg Dosztojevszkij s ennek az éles érzésnek a fájásától nem tudunk szabadulni. Ez az éles és fájó érzés teszi reálissá a legelvontabb alakjait is, mert rosszkedvük megrázza idegeinket, ingerlékenységük izgatottá tesz, szenvedéseik felidézik életünk csalódásait és mulasztásait, önkínzásaik keresztjére leborulunk, mint a gyóntatószékbe, mert gyötréseik körmünket hegyezik, hogy torkon ragadjuk fájdalmainkat és fájdalmaink okozóit.
Dosztojevszkij lélektana, alakjainak sajátos lelki mechanizmusa a titka ennek a különös realizmusnak. Mert semmi sincs, ami reálisabb és örökkévalóbb volna a fájdalomnál.
