Kassák Lajos: Egy ember élete – Önéletrajz –
Kassák Lajos: Egy ember élete
– Önéletrajz –
– Önéletrajz –
Nem vagyok babonás ember, soha nem akartam öngyilkos lenni és nincsenek különösebb materiális igényeim.
Avasszagú parasztudvaron léptem ki első lépéseimet, nem emlékszem vissza, hogy valaha is katonásdit játszottam, nem emlékszem rá, hogy a fekvőhelyem előtt valaki meséket mondott volna tányérszemű kutyákról vagy holdsugárhajú királylányokról – és eljutottam idáig, hogy szembenézzek magammal.
– Ki vagy? És hogyan lettél azzá, aki vagy?
És kihangsúlyozom, hogy az én értelmezésemben most nem művészetet csinálok. Nem elsődlegesen teremteni akarok, csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni, olyan eszközökkel, amilyenek a rendelkezésemre állnak. Speciálisan művész vagyok s így az ESZKÖZEIM itt is csak a művészet eszközei maradnak. Lesznek, akik velem ellentétben ezt a munkámat is művészetnek fogják nevezni, én csak az élet másolását akarom adni, szinte iskolázatlan egyszerűséggel és mechanikus pontossággal.
Mindig az embert kerestem és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel a legjobban. Kérdéses azonban, van-e bennem valami abból reálisan, ami egész eddigi életem ideálja volt? Gyötrődő és akaratos természet vagyok s mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha földühödöm magamra (csak önmagamra tudok komolyan és kitartással haragudni), nem meghalni szeretnék, mert a halált csak együgyű kitérésnek tartom az élet elől, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt, aztán egész magamat mint valami általam legyőzött erőt a szemétládába dobni. Úgy érzem, a szemétláda az egyetlen hely, ahol a dolgok nemcsak anyagukban, de szellemükben is egészen megsemmisülnek.
Lehet, hogy ez már az öregség jele. De általában az, hogy ír az ember, vagy, hogy valamivel egyáltalában komolyan foglalkozunk, nem egy neme ez maga is az öregségnek? És ebből az öregedés meggondoltságából mindig volt bennem valami. Az igazi gyerek szeret gondtalanul élni s a világ komolyabb ügyeit ösztönösen áthárítja a körülötte élő felnőttekre. Szeret jól enni és soha nincsenek komolyabb kenyérgondjai, kötelező ránézve az iskolába járás, de legjobban szeretné, ha a mameluk házitanító tanulná meg helyette leckét. Ő csak azért van, hogy éljen és nőjön, teljesedjen minél erősebbé, hogy ezzel a szabad, gondokból kimentett erővel minél jobb helyet biztosíthasson magának a világban. Az az ember, aki nem így éli le gyerekéveit, az öregen született, visító hangjában már magával hozta a szülei fáradtságát, s legtöbbjük az egész életen át nem hall meg egy hangot a maga tiszta füleivel, nem lát meg egy színt a maga tiszta szemeivel. Semmi sem tud hatni rájuk az újság ingerével, egyszer valahol mintha már mindennel találkoztak volna. Azok a kevesen pedig, akik ezek közül kiválnak, azokhoz az idők eljövetelével nem az öregség elfáradása, hanem az örök fiatalság érkezik meg. Jobban mondva, ők állandóan útban vannak a fiatalodás felé. Azokból a holmikból, amiket elődjeiktől, mint sablont, mint formulát magukkal hoztak, napról-napra kidobnak valamit s mire mások elérkeznek a teljes elszürküléshez, a hideg és forró között langyossá válnak, ők elérkeznek önmagukhoz és egyre inkább a fiatalság füleivel kezdenek hallani és a fiatalság szemeivel látni. Belőlük a világban tapasztalt erők váltották ki a nagyszerűségekre éhes új életet. Belőlük lesznek a zseniális kalandorok, a felfedezők és a magukat adni tudó művészek.
Összegezésül, soha sem voltam nagyszerű gyerek a fentebb vázolt ösztönös növendékember értelmében, a gondolatsoron végig következtetve tehát, nagyszerű szélhámossá, felfedezővé vagy jó művésszé kellett volna válnom.
37 éves vagyok.
