Első kép
Első kép
(Gyermekszoba Mühlstadtéknál. Nagy tisztaság és rend. A szoba baloldalán három kis ágy egysorban. Ezekkel szemben egy chaise-longue-on ágy vetve, azon Özv. Módlné ül. Olyan, mint a vasorrú bába. A szoba közepén az asztal mellett Johanna és Ilona halkan beszélgetnek. Este van, a lámpa ég. A gyerekek alusznak.
Johanna (karjánál fogva vonja magával Ilonát): Gyere – okvetlenül nézd meg… Gyönyörű kis szoba… nagy ablak, függönyök, minden!…
Ilona: Jó, jó – majd megnézem…
Johanna (elereszti): Kár is egy cselédnek – no nem? Ezt kiadom – ami legalábbis hatszázezer havonta. – És a cselédbér: az is ugyanannyi… Most add össze: az ugye egymillió és kétszázezer… Az pedig hat hónap alatt? – Egész szép kis összeg… (Boldogan) Meglátod, milyen jó lesz. Még marad is nekem valami…
Ilona (mosolyog): Nagy gyerek vagy te, Hanni…
Johanna (benső ujjongással): Ugye, nem is hitted volna, mire képes az ember? – Mit gondolsz te, mióta készülök erre? Persze volt eszem. Mindent, ami fehér, kimosattam vele… Hisz tudod: nem így szokott nálam kinézni…
Ilona: No és te fogsz mosni, főzni – mindent?
Johanna: Hogyne – stoppolni, gyerekkel sétálni – nagyszerű lesz! – Mi az a hat hónap? Majd elmúlik. Gondolom, hogy viselős vagyok – nem igaz? – Gyere, nézd meg azt a szobát!
Módlné (öblös mély hangon): Egy ilyen asztalos… mit ért az ahhoz? – Csak nem parancsol?
Ilona (szünet után, riadtan): Mi volt az? – Mit mond a néni?
Johanna: Semmi, semmi – a mama csak úgy magában beszél… Már megszoktam…
Ilona (könnyedén megrázkódik): Igen… – no és? Részletre veszed?
Johanna: Hova gondolsz te! A Tutyika mellett? Megölne, ha megtudná! Ő különben is mindig ellenkedik… Csakhogy én nem hagyom ám magam! Aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni – nem igaz? Inkább vagyok cseléd! Hat hónapig egy idegen férfi után fogom kihordani a lavórt… persze egy nappal se tovább! – Mert akkor már este megyek be hozzá – tessék menni! És veszek egy olyan nagyszerű cselédet… (Boldogan elmosolyodik – Szemérmesen.) Meglátod, milyen szép lesz minden!…
Ilona (mosolyog): Igazán gyerek vagy te, Hanni – hát nem sokkal jobb volna, ha megkérnéd az uradat?
Johanna: Hova gondolsz! – Kérni? Én sose szoktam tőle semmit se kérni. Nem ismered te őt! És az ember ne kérjen. – (Kis szünet.) Itt volt például tegnap a Katsikáné, az a szép asszony – hisz tudod, milyen jóban vagyunk? –, még attól se kértem. Nem én, ha kenyérre kell, akkor sem. És mit gondolsz, ha lenne neki, nem ajánlotta volna fel magától is? Nem olyan viszonyban vagyunk! – Mert ő tudja nagyon jól, hogy jó helyen van a pénze… (Kis szünet.) – Csakhogy nem szólt semmit. (Hosszabb szünet.)
Ilona: No és?
Johanna (kedvetlenül): Semmi. (Szünet.) Neked persze nincs, azt nagyon jól tudom…
Ilona (mosolyog): Bizony, most nincs.
Johanna (kesernyésen): Ha nekem kell, akkor senkinek sincs. – De nem baj…
Ilona: Tanultál te zongorázni?
Johanna: Nem tanultam – de azért tudok. Mert ez volt mindig a szívem vágya! – Tudod, magam csinálom a dalokhoz a kíséretet… Ha felfelé megy a dal – akkor én a kísérettel nem megyek felfelé… Nézd, így – (Dalol.) la-la-la… – így megy a dal… és la-la-la – így megy a kíséret… (Kis szünet.) Persze a dalokat is jórészt én csinálom…Nekem nem tetszik az, amit más csinál… (Kis szünet.)
Ilona: No, szervusz, Hanni – most már megyek is.
Johanna (felvidultan): Dehogy mész te! – Hát meg sem akarod hallgatni?
Ilona (mosolyog): Mit hallgassak meg?
Johanna (szemérmesen): Hát – az én boldogságomat?
Ilona (mosolyog): És mi a te boldogságod?
Johanna: Hogy mi? – Nézd, ez az egyik ikergyerek – ez valósággal húzódik a zenéhez… De a többi is! Ez lesz az én boldogságom…
Módlné (öblös, mély hangján): Ez az én legkisebb leányom… nincs annak kérem arra szüksége! Jómód!! – mit akar?
Ilona (riadtan, halkan): Oly furcsákat beszél!…
Johanna: Hagyd – hagyd… Én már megszoktam… – Öreg már!
Ilona: Hány éves?
Johanna: Képzeld, pont száz lesz a jövő hónapban. – Ugye, ritkaság? – De nincs már egészen rendben! – (A fejéhez mutat.)
Ilona: És mért tartod akkor itt, a gyerekek között?
Johanna: Vigyáz a gyerekekre. – Mit gondolsz te – én már olyan fáradt vagyok a sok éjszakázástól!… (Kis szünet.) Csak az a baj, hogy rossz már a szeme… De azért ő vigyáz… (Mosolyog.) Képzeld, úgy alszik szegény, hogy erre van fordulva egész éjszaka… (Szünet.) Hát nem hallgatod meg?
Ilona: Mondd már, mert nekem menni kell…
Johanna (rimánkodva): Drágaságom – csak ezt hallgasd meg, ezt az egyet! (Hirtelenül.) Mért is nem segít nekem valaki?
Ilona: Én szívesen segítenék – de most nekem sincs…
Johanna (gyorsan): Tudom, tudom – de akinek van… Mondd, hány olyan ember van, aki bírja magát! (Sóhajt.) Otthon a papánál – hogy szaladt ott mindenki, ha én megkívántam valamit…
Esztike (álmában felsír.)
Johanna (odarohan): Mi az, egyetlen örömöm nékem?…
Esztike (álmosan): Mama, vizet…
Johanna: Nesze, boldogságom… (Megitatja.) És most aludni szépen…
Módlné (felkiált): Persze, aki egész nap sörözik… Olyan kövér vagy már, mint a macska!…
Johanna (rászól): Mama, nyugodjon!
Módlné (ijedten – szinte suttogva): Jaj-jaj! Persze… (Összehúzódik.)
Johanna (visszajön az asztalhoz): Képzelheted… Télen, mikor úgy esteledik… és itt lesz… Ki sem merem mondani… (Ilona szemébe néz.) a mi édes drága zongoránk… (Kis szünet.) És együtt lesz ez a három szép gyermek… Majd leültetem őket szépen a szőnyegre… (Diadalmasan.) És nem szorulok én akkor senkire! Mozi sem kell, színház sem kell és az a gőgös Irén sem kell. – És mit fogunk spórolni! – Mert ő is – mit gondolsz, minek neki akkor az a kocsma? Ha egyszer itthon az ő paradicsoma – na, nem igaz? A lakás szépen feldíszítve… – ott a zongora… már el is van készítve a helye… Ugyan gyere, nézd meg! (Kis szünet.) Meglátod, én őt ide fogom kötözni, én lebabonázom a játékommal… Mert – nem lehetetlen az –, mondd csak – hogy egy ember, akinek itt vannak az angyalkái, hogy az így éljen? – Nem igaz?… (Mialatt beszél, a függöny lassan lement. – Még nem csukódott egészen össze, mikor kihallik a hangja.): Jaj, dehogy! Semmi esetre! Te itt fogsz maradni!… Vacsoráztál már?
