Második kép
Második kép
(Másnap, a délelőtti órákban. – Neumann Gerő férfi-divatáru üzlete. Johanna meglepő eleganciával öltözve egy széken ül az áruasztal mellett. Úgy rendbehozta magát, hogy bár hervadó, még mindig csinos. – Petényi tanár ott áll előtte és magyaráz. Két segéd dobozokat rak fel egy polcra. Gerő a pénztárban ül és számol.)
Petényi: Mind ki fognak pusztulni, Nagyságos Asszony – persze, nem a háziállatokat gondolom. A vadnak nyoma se marad. Néhány évszázad – és történelmi emlék lesz csupán, hogy itt egyéb állatok is éltek e földön…
Johanna (sóhajt): Hol leszünk mi már akkor!…
Petényi (folytatja): A legnagyobb vadállat, az ember elűzte, kipusztította őket… (Szünet.) Tudja, ha néha egy-egy olyan szépen felöltözött vadászt látok az utcán… Valami olyan szép fiút… – valósággal gyűlölöm… Hát nem szemtelenség, hogy még fel is mer cicomázkodni?…
Gerő (a pénztárban felnevet): Maga kellene nekünk, tanár úr… ehhez a jó üzletmenethez!
Johanna: Pedig egy olyan szép vadász… az egész érdekes!
Petényi: Én azt már sokszor megmondtam magának, Neumann úr… Kiölik az állatokat – saját maguk alatt vágják a fát… Hisz Önnek gyerekei vannak! – no és mit gondol, mi lesz a későbbi generációkkal? – Akárcsak Anglia – kibányásszák a talajt a lábuk alól – és mi lesz a vége? Belesüllyednek a tengerbe!
Gerő: Mi károm van abból, ha nincsenek vadkecskék? (Nevet.)
Petényi: Hogy mi kára van? – Jön a büntetés, ne féljen. Csak egyet mondok: – ki fogja akkor a rovarokat pusztítani – mit gondol?… És az a sok bacilus, ami felszabadul… nem mind nekiesik majd az embernek?… Apró lények veszik át a hatalmat a földön… – ez már biztosnak tekinthető… a rovarok miriárdjai! És hiába minden – nincs ellenük védekezés!
A két segéd (összenevet.)
Az első segéd: Na lássa – mit mondtam én magának?…
Johanna (álmosan): Tart Ön otthon állatokat, tanár úr?
Petényi: Igen, stigliceket. (Szünet.) No de én megyek is. Jó kimérgelődtem magam – most megyek egy kicsit a korzóra…
Johanna (mosolyogva): A napfényre…
Petényi: Igen – a szépasszonyok fényébe… Na, ajánlom magam. (Kezet csókol.) Ajánlom magam, Neumann úr! (Kimegy.)
Gerő (számadásaiból utána kiált): Viszontlátásra, tanár úr!
A második segéd: Maga rovar, jobban emelje fel azt a dobozt!…
Első segéd: Maga bele fog süllyedni a tengerbe! (Nevetnek. Szünet.)
Johanna (feláll): Hogy vagytok otthon?
Gerő: Köszönöm kérdését… Tegnap este nyolc óráig nagyszerűen.
Johanna: No és most?
Gerő (a szemébe néz): Hannikám, mi abban művészek vagyunk… Nálunk egy pillanat az egész – és fel van fordulva minden…
Johanna (halkan): Nevezzél inkább Annuskának… már mondtam!
Gerő (osztentatív hangossággal): Igen, Annuska… Így vagyunk!…
Johanna (szinte élvezettel): Hát mért nem meséled?
Gerő: Mit meséljek? – Tegnap még minden rendben volt… Már magam is majdnem azt hittem, hogy én egy boldog ember vagyok… a rossz üzlettől eltekintve… És ilyenkor – én már várom is – nálam mindig becsap a mennykő…
Johanna: Akárcsak nálunk. – Meséld el!
Gerő: Nincs mit mesélni. – Klein úr, azokat a nyakkendőket el ne felejtse… És most menjenek be a raktárba… (A segédek kimennek.) Ez egy pillanat! Rosszkedvűen jön haza… én meg fáradt vagyok este… Bemegyek a fürdőszobába, persze megbotlok a papucsában – természetes, erre egy kis vita kerekedik – ő meg keresi a kulcsait és nem találja… Erre eszembe jut – mondjuk –, hogy elmulasztottam egy váltó-terminust… Dühöngök magamban – erre ő azt hiszi, hogy rá vagyok mérges… és így megy ez… És mi a vége? Tudja, mi történt tegnap este az én boldog házamban? Le akarta vetni magát az emeletről. (Patetikus szünet.) Persze, meg is hűlt a nyitott ablaknál…
Johanna: Borzasztó! – (Kis szünet.) – De biztosan te vagy annak az oka!
Gerő: Mért én?
Johanna (nem néz rá): Mert túl szép vagy – biztosan az a baj…
Gerő (nevet): Szóval tetszem magának?…
Johanna (nem néz rá): Azt mindenki mondja, hogy te szép vagy…
Gerő: Úgy? (Gúnyosan nevet.) Lássa, ilyen bajom van nékem…
Johanna (nem néz rá – mosolyog): Biztosan féltékeny… És igaza is van… (Szünet.)
Gerő: No és maguknál?
Johanna (közel megy – nem néz rá): Egy kis szívességre szeretnélek kérni. – én egy zongorát szeretnék venni magamnak. Már el is rendeztem a szobában a helyét – tudod, az ebédlőben az ablaknál –, szép takarót is csináltam neki – mindent…
Gerő (gondtelt ábrázattal számol): No és?
Johanna: Tíz millióm van csak rá, ha lennél szíves engem kisegíteni… – Biztosan megfizetem, nyugodt lehetsz… – ha koldulni kell is – tudod, milyen vagyok… (Szünet.) Elküldöm elsején a cselédet… Kiadom hat hónapra a cselédszobát egy szobaúrnak – az is valami… Hat hónap alatt mindent letörlesztek…
Gerő (röviden): Mennyi kell?
Johanna: Hat millió…
Gerő (kissé megrökönyödve): Hat millió? – És minek magának egy zongora?
Johanna (elhűl a vére): Hogy minek? – Azt kérdezed, hogy minek?
Gerő: Más baja nincs? Nekem itt fő a fejem, maga meg zongorát vesz…
Johanna (meggyőződéssel): Nekem is fő a fejem…
Gerő: És tud maga egyáltalán zongorázni?… (Mosolyog.) Talán nem is tud…
Johanna (a szemei gyűlölködve csillognak): Bízd azt csak rám…
Gerő: És mért nem veszi részletre?… (Gúnyosan.) Ha olyan biztos jövedelmei vannak…
Johanna (méltatlankodva): Mért kérdezel te ki engem? – Én nem azért jöttem ide… Úgy tesz, mintha nem ismerné a Tutyikát…
Gerő (nézi őt): Hát tudja, mit? – Én a maga férjének tavaly egy kis kalamajkát csináltam… – azt tudja, ugye?
Johanna: Azt én egy szóval se hoztam fel…
Gerő: Csak hozza fel, ha akarja. – És én most nem azt mondom magának, hogy nem, hanem azt mondom, hogy talán. – Talán a jövő héten…
Johanna (felvillan a szeme): Az jó lesz – mert addig még úgy is bőrözik…
Gerő: Mit csinálnak?
Johanna: Bőrözik a zongorát.
Gerő: Na látja. De akkor se mondom, hogy az egészet… Lehet, hogy a felét…
Johanna (hízelkedve): De Gerőkém – mért nem az egészet…
Gerő: Mert nem lehet.
Johanna (lehangoltan): Mért nem az egészet? – Hisz megadom neked, meglásd… (Kétségbeesve.) Mit csináljak én most a felével?…
Gerő (mérgesen): Honnan vegyem, hogy nincs? Kivágjam ebből a fából?
Johanna (gyűlölködő szemmel): Oh – mindig lehet szerezni… Tudsz te, ha nagyon akarsz… Kellene csak a feleségednek!…
Gerő: Mit akar maga az én feleségemtől? – Nem lehet, hát nem lehet…
Johanna (gyorsan): Add ide hát azt a három milliót.
Gerő (csitítón): Azt is csak a jövő héten… – már mondtam… És lesz szíves megmondani az Arthúr bácsinak (jelentősen), hogy én is rendelkezésére állottam…
Johanna (felkiált): Isten ments! Hova gondolsz! (Majdnem suttogva.) Tudom én nagyon jól, hogy te mit akarsz. Átlátok én a te hamisságodon… Meg akarod mondani a Tutyikának, hogy aztán lehetetlen legyen a dolog és ne kelljen adni… Ilyenek vagytok ti mind! (A szemei megtelnek könnyel.) Hogy egy ember nincs, aki bírja magát és akinek szíve volna!
Gerő: Mit van úgy oda? – Hát kenyérre kell magának? Nincs otthon mit enni? – Ezt még nem láttam!…
Johanna (magából kikelve): Sokkal jobban kell, mintha kenyérre kellene, vedd azt tudomásul… És most végeztünk egymással… Nem azért jöttem ide, hogy te engem kikérdezzél… (Indul kifelé. – Megáll. – Szünet.) Vagy mit kellene tenni? Váltót, vagy mit kell adni? – Akarsz váltót? – ami már a legveszélyesebb?
Gerő (nevet): Szép kis váltó! (Szünet.)
Johanna (tétován, remegő ajkakkal): Hát mit csináljak én? (Szünet.) – Ez olyan bűn, ez az én kívánságom?…
Gerő (nevet): Nem bűn… Csak menjen szépen haza, majd megcsináljuk…
Johanna (felragyog az arca): Szóval igen? – Az egészet? – Drága Gerőkém!
Gerő: Majd meglátjuk. – Lehet. – Jövő héten hármat… és később megint valamit…
Johanna (könnyei a torkában): De ha egy szót mersz szólni a dologról a Tutyikának, akkor… akkor én felakasztom ám magam…
Gerő: Ez lássa, már beszéd… (Biztatón.) Nincs szebb dolog, mint mikor az ember a feleségét úgy leszedi az ablakpárkányról… – No nem baj. Menjen csak!
Johanna (tétovázón): Le akarsz rázni?
Gerő: Dehogy kérem – dehogy. Parancsoljon helyet foglalni…
Johanna (hidegen): Nem – köszönöm. (Szünet.) Ez jó lesz. De ugye biztos? Mert most már sürgős a dolog…
Gerő: Hát mondja már – valami névnap lesz maguknál, vagy mi?
Johanna (kap az ötleten): Igen, igen… Képzeld, meg akarom lepni Tutyikát… És persze be is kell még tanulni… Egy szép dalt csináltam – akarod hallani?
Gerő (szelíden): Hát itt nem lehet énekelni…
Johanna: Tudod, az első férjemnél volt egy zongora… Ha láttad volna, milyen szép, bőrözött, fekete zongora… És mikor elmentem onnan, a Tutyika azt mondta, hogy ne féljek, lesz nekem egy még sokkal szebb, majd meglátom… És most már nyolc éve… És hiába várok! – Hát nem borzasztó?
Gerő: De nagyon borzasztó! No és ha most lesz egy zongorája – akkor minden jó lesz?
Johanna: Hogy jó lesz-e? – (Mosolyog.) Hisz neked is vannak gyerekeid! Hát nem gyönyörű az? – mikor a három testvér úgy együtt van… – mondd! Az ember leülteti őket a szőnyegre, szépen sorba… Odakinn hózivatar van – mondjuk –, tudod? És akkor én egyszerre csak leülök a zongorához – hogy csodálkoznak ők énrajtam! És akkor elkezdek nekik játszani szép lassan… és énekelni és táncolni… És aztán ők is táncra perdülnek, mint a kis tündérek… (Váratlan elkeseredéssel.) De hisz tudom – úgyis hiába mondom én neked! – Nem fogsz te mirajtunk segíteni…
Gerő (mosolyog): Mért ne? Mihelyt lesz, nagyon szívesen…
Johanna: Ó nem… Látom én azt a te szemeidről… Ismerem én már az ilyen szép fiúkat!
Gerő: Nézze – én azt mondtam, hogy a jövő héten… És amit mondtam, arra számíthat…
Johanna: Nem tudok én neked hinni… (Mélyet sóhajt. – Szünet. – Tétován néz maga elé. – Hirtelen könyörögve.) Drága jó Gerőkém… könyörülj mirajtunk… Hiszen én nem akarok rosszat… Nézd, egy kis család boldogságáról van szó!… Drága Gerőkém! (Kételkedve, reménykedve néz a szemei közé. – Szünet.)
Függöny
