Tass József: A falak mögött
Tass József: A falak mögött
Az asszony a falak mögött. Aki ott ül magába töpörödve
Az asztal mellett. Lehullott kő a víz fenekén. Magaélő
Sóhaj a falban. Őt nézem. Ahogy ki-be huppog az árva
Szive a bordái között s a kezét lassan elejti…
Nincs mit fognia már. Az élet kicsuszott tenyeréből
Örökre tán. S ami maradt: a szegek nyoma, a véres
Nagy seb, mely láttatlan vérzik tovább: az öt ujj karikája.
A falon. Odadörgölve, odakenve, szomorúan,
Magaereszkedőn. Lángirás, eleven tégla, darab élet:
Asszony! Kit félretapasztott a nagy Kőműves! Valahonnan
Messziről, falakon, sorsokon, kilátásokon átal
Őt nézem! Az áldottat… S aki mellette áll, a súlyos
Árnyékot a falon: a férfit! Ahogy felnyúlik feketedve:
Ó az! Az eleven anyag, kit enképére hasonlított
Az uristen! Aj - mi lett belőle? Vak csillag, feneketlen
Éccakába hulló! Árnyék a falon! Nem több! Nyomoritott
Vállán véres stráf: a rukzsák nyoma! a hosszú
Menetelések éccaka, a sok sok sár, a halálos
Fekete iszap: a halál! Mind ott ül rajta: keményen,
Sötéthidegen, mereven! Néma vád, mely csak a falban
Él már… Ó jaj, ha beszélni tudnának a súlyos
Nagy Falak itt! – Ha a téglák pirossa kivérezne egyszer! – Az élő
Láng, mely belerekedt a lehetetlen malterba! – Bugyorogva
Forrón, frissen, ha kilépne a ragacsból, az olvadt
Falak kulimászából, valahogy, valami isten-
Csudára, kürtszóra, villámütésre, – a költő
Tüzes ujjaérintésire – ha ki tudna lépni – az Ember!
Az asztal mellett. Lehullott kő a víz fenekén. Magaélő
Sóhaj a falban. Őt nézem. Ahogy ki-be huppog az árva
Szive a bordái között s a kezét lassan elejti…
Nincs mit fognia már. Az élet kicsuszott tenyeréből
Örökre tán. S ami maradt: a szegek nyoma, a véres
Nagy seb, mely láttatlan vérzik tovább: az öt ujj karikája.
A falon. Odadörgölve, odakenve, szomorúan,
Magaereszkedőn. Lángirás, eleven tégla, darab élet:
Asszony! Kit félretapasztott a nagy Kőműves! Valahonnan
Messziről, falakon, sorsokon, kilátásokon átal
Őt nézem! Az áldottat… S aki mellette áll, a súlyos
Árnyékot a falon: a férfit! Ahogy felnyúlik feketedve:
Ó az! Az eleven anyag, kit enképére hasonlított
Az uristen! Aj - mi lett belőle? Vak csillag, feneketlen
Éccakába hulló! Árnyék a falon! Nem több! Nyomoritott
Vállán véres stráf: a rukzsák nyoma! a hosszú
Menetelések éccaka, a sok sok sár, a halálos
Fekete iszap: a halál! Mind ott ül rajta: keményen,
Sötéthidegen, mereven! Néma vád, mely csak a falban
Él már… Ó jaj, ha beszélni tudnának a súlyos
Nagy Falak itt! – Ha a téglák pirossa kivérezne egyszer! – Az élő
Láng, mely belerekedt a lehetetlen malterba! – Bugyorogva
Forrón, frissen, ha kilépne a ragacsból, az olvadt
Falak kulimászából, valahogy, valami isten-
Csudára, kürtszóra, villámütésre, – a költő
Tüzes ujjaérintésire – ha ki tudna lépni – az Ember!
