Igazolás
Igazolás
De hát mi joga – de különösen mi oka van a Poézisnek beleavatkozni a Religio és Philosophia közötti vitába?
A jogot és okot az élet, a társadalmi mozgalom, a gyakorlati alkalmazása az elvi tanoknak szolgáltatják hozzá.
A szocializmus manapság már egy hatalmas tényező a közéletben. Híveinek száma tábor, hite meggyőződés, nem kerüli a harcot. Szövetségese a Philosophia. A Philosophiából meríti hitvallását, alaptételeit. Küzdelmi világa a társadalom, a politika.
Ha az ember egyenlő az állattal, miért legyenek az emberek egymás között nem egyenlők? Ha a lelkünk nem különb a kukacénál, adjátok meg nekünk is a kukacnak a szabadságát. Ha nincs túlvilág, nincs mennyország, ne biztassatok bennünket azzal, hogy majd a túlvilágon, akik itt utolsók, azok lesznek az elsők, mi egyformák akarunk lenni. Ne biztassatok bennünket az örök üdvösséggel, a mindennapi szükségeinket elégítsétek ki. Mi dolgozunk, fáradunk, küzdünk: a kiváltságosok élveznek, boldogulnak, ránk nehezednek. Mi szolgálunk fegyverrel, vérünket áldozzuk a hazáért, s nincs szavunk a haza sorsának intézésében. Ha a föld maga is csak egy porszem a világban, hát akkor a haza micsoda? Milliárdokat adózunk – hideg szobánk, kemény fekhelyünk, száraz falatunk, foltos ruhánk hirdeti a haza dicsőségét, de ha ez a hazaszeretet maga is csak egy csalkép? A nemzetiség nem más, mint a tömeg önzése, hát akkor a tömeg parányait nem vezesse az önzés? Törvényetek azt mondja, hogy ne kívánd azt, ami a felebarátodé. De hisz a társadalom sommitásai mind azt kívánják, ami a felebarátjuké: egyházfők, uralkodók, országnagyok, birtokosok, kereskedők, részvénytársaságok, művészek, mindenki, akinek valamije van, kívánja, elszerzi a másét, hát csupán azok, akiknek semmijök sincs, ne kívánják a másét? Azt mondjátok: a föld édesanyja gyermekeinek. Hát csak a munkásnak mostohája?
Így beszél a Philosophia. S következetességét nem lehet elvitatni. A Religio sem mondhat ellene. Evangéliumának alaptételei: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. – Oszd meg a vagyonodat a szegényekkel.“ – Ezekkel a tanokkal tehát ki kell egyeznünk. De vannak tanok, amik ezen túltengenek: az anarchia tanai. Ennek a hívei nem alkusznak.
Ezek azt hirdetik: ha nincs mennybéli hatalom, mi szükség van földi hatalomra? – Ha ellehet a világ Isten és angyalok nélkül, miért ne lehetne el királyok és kormányzat nélkül? A birtok tolvajság. A tolvajság ellenben szerzési mód. Minek a bíró? Legyen mindenki a saját bírája. Minek a templom? Minek a pap? Minek a törvény? Ami nekem jó, az a jó: ami másnak rossz, az nem rossz. Egy eszme van, ami vezet: a nihil. Mindenki senki, minden lét semmi. A házasság rabság, a szerelem kutyaérzés. Állatok vagyunk.
Ez mind Philosophia.
Ellenség, aki ellen a hatalom, a kormány, a társadalom nem tudja védeni magát.
Ezzel szemben áll a Religio, a hit. Mind a két tábor elférne egy kerek téren, akkorán, amekkorát a Názáretbeli Isten-ember töviskoszorúja körülkerít.
„Ő“ a szeretet vallását hirdette: hogy lett belőle a gyűlölet kultusza?
A Philosophia és a Religio két ég-szülötte angyal, a fanatizmus ád nekik szarvakat és sárkány-szárnyakat, lesz belőlük Hierarchia és Anarchia.
Látjuk a működésüket az egész civilizált világban. Róma, Párizs, Bécs, Kisenev beszélnek munkáikról. (Hát mi nem érezzük a tőrdöféseiket, mérgezett nyilaikat?)
Hol fog ez végződni? Tudjuk, hogy özönvíz előtti megelőzőink, a hosszúfejű kétlábon járók emberevők voltak. Nem messze vagyunk tőle. A statisztika mondja, hogy kilenc millió a száma azoknak a földlakóknak, akik emberevők, akik az őserdeiken átutazó idegen láttára örömmel kiáltanak fel: „Hús! Hús!“. Hátha doktrína lesz ebből a felfogásból! Hátha elterjed, mint politikai tan, a civilizált világban! Hisz ez a legegyszerűbb megoldása volna a világot mozgató kérdéseknek. Ellenség van elég, aki nem tart velünk, együk meg! Eddig csak dúvadnak hirdette az embertársat a művelt világ, akit megölni dicsőség, hátha egyszer elismeri, hogy az ember hasznos vad, akire vadászni jó? A leviatánok harcának ez lesz-e a kiegyenlítési módja?
Nem hozhatná-e meg a kibékítés szellemét a Poézis, világot derítve a káosz fölé!
Megkísértem a világteremtés nagy művét láthatóvá tenni.
Nem áltatom magamat azzal, hogy győzni fogok. Mi az én gyönge szavam a tradíciók és aspirációk ellenében? Ki érti meg? Magyarul írok, s ha saját hazám népei megértik is, azt fogják rá mondani: bolondság! Fantazmagória! De azért célom világos. Egy általam nagyrabecsült házaspárnak az élettörténetét bocsátom előre. Hedvig és Kázmér a nevük, a legfelsőbb tízezerhez tartoznak, a társadalom sommitásai közé. A nő deli szépség, a férfi egy dalia. Fiatalok és testileg-lelkileg épek. Szeretik egymást, vagyonilag függetlenek, birtokuk fényűzésre jogosít. A nő sokoldalú tehetség: fest, csendképeit magasztalják, művészileg játszik a zongorán, költeményei meghatók, a férj tudományos akadémiák tagja, praktikus tudományfejlesztő a felfedezések terén. Semmi szenvedély nem háborítja házaséletük tiszta nyugalmát.
És azért mégis boldogtalanok. A nő vallásos a vakbuzgóságig, a férj szabadkőműves.
Sorompót vet közéjük a hit és a tudás.
A nő minden ünnepet, vasárnapot megszentel, a férj el nem marad a páholy üléseiről és soha templomba nem jár. Ebből támad a csendes „separatio o thoro et mensa“. A nő, mikor reggeli órában a rorátéra indul, gyakran találkozik a férjével a kapuban, aki akkor vetődik haza a szabadkőművesek gyűléséből vagy a lapja szerkesztéséből.
Ami az egyiknek a lelkét mint vezéreszme foglalja el, az a másikra nézve gúny és kételkedés tárgya. Ezen nem bírnak kiegyezni. A nő a páholyra féltékeny, a férj a templomra. S ez jobban elkeseríti őket, mintha csábító szirén, szerencsés szeladon zavarná hitvesi hűségüket.
Ez a szív két ellentétet mágnespólusa, mely vonz és eltaszít.
Ilyen egymást eltaszító szívek vannak a világon sokan.
Azoknak a számára írtam én meg ezt a munkámat. Vajha sikerülne! Elmondtam a házastársaknak a munkám irányzatát. Mindketten erős kétkedéssel fogadták.
– Én nem hagyom a hitemet magamtól elvitatni – mondá a nő. – Ami Szentírás, az az én lelkemnek a nyugodalma. A földet elvehetik tőle a tudósok, de az egemet nem hagyom elvenni.
A férj pedig így fogadott:
– Én pedig kinyilatkoztatom, hogy holmi költői mesékkel, spiritiszta víziókkal nem hagyom magamat kielégíttetni.
– A valót fogja keresni a fantáziám.
– Állok eléje. Tehát kezdjük az elején.
„Hat napokon teremtette a Mindenható ezt a világot!!!“
S mintha fegyverül akarná használni ellenem, kezébe vette a természettani gyűjteményéből az anthrakoterium állkapcsát, mely kőszénné volt válva.
Hozzákezdtem…
– Igenis: hat napokon teremté a Mindenható a világot, mint az Írás följegyzé, de azok nem a mi földi napjaink szerint számíttatnak, hanem a világegyetem napja szerint, amíg az egész mindenség álló csillagaival, tejútjával, csillagködeivel, központja körül egyszer megfordul, s annak az időszámítása a mi napjárásunk szerint százezer esztendő. Emberi tudomány, távcső azt meg nem fejtheti, mert egy emberöltő nem képez többet e világnapban egy másodpercnél, s Földünk átmérője, mely a parallaxist meghatározza, egy megmérhetetlen parány.
