Első nap • A központi égitest
Első nap •
A központi égitest
A központi égitest
– Tehát ön elfogadja, hogy van egy központi nap, mely körül az egész világegyetem megfordul? – kérdé Kázmér. – Talán a Szíriusz?
– Nem a Szíriuszt tartom annak. Az végtelen parány ily nagy feladattal szemben. Másutt találom azt fel. Az északi égen van egy nagy folt, melyet a csillagászok régóta úgy neveznek, hogy „szenes zsák“. Az égnek minden részecskéje tele van szórva csillagokkal. Még az ötödrendű parányi pislogókat is felfedezik az erős teleszkópok. Egyedül ezen a fekete folton nem találnak semmi csillagfényt. ott tehát egy önfény nélküli égitestnek kell létezni, mely milliószorta nagyobb, mint a mi földünk, s roppant vonzerejénél fogva maga körül forgatja a napok milliárdjait. Ez takarja el előlünk a csillagos égnek azt az állandó foltját. Ez a világteremtés központja.
– S hogy jött ez létre? – kérdé Kázmér.
– Valamikor, az emberi észtől utolérhetetlen kezdetben valamennyi égi tűz egyesülve volt a nagy világtest körül. Lakói voltak Istenen kívül az élő szellemek, kiknek világa a napbeli tűz. Egyszer aztán a Teremtő „legyen világ!“ szavára szétszakadt a körülburkoló tűz s milliárd csillagokra oszolva, szétrepült a végtelenségben: támadtak álló csillagok, tejutak, planéták. A világegyetem központja ott maradt.
– Hát a szellemekből mi lett? – kérdé Kázmér.
– Minden napnak, álló csillagnak, bolygónak jutott egy szellem, mely a Mindenható intézése szerint alkot, teremt, fejleszt, újra alkot, eltörli a létezőt. Mi földlakók ezt a csillaglelket úgy híjuk, hogy „természet“.
– S mi tartja fenn ezt a az óriási tömeget álló helyén?
– Egy erő, melyet a tudomány úgy nevez, hogy „szabad tengely“. Bír ezzel minden égitest, nap és bolygó, a mi Földünk is. Minden felsőbb iskolában bemutatja hallgatóinak a tanár a szabad tengely experimentumát. Egy földgömb alakú hegyes végű csigát elpördítenek, mely maga körül forogtában egyúttal körbe kering. Ekkor egy kemény tárgyat (egy darab krétát) hajítanak a forgó gömbre, s az nem veri ki emezt keringő útjából, sőt a forgó gömb messze hajítja el magától a vele összeütköző tárgyat. És a „szabad tengely“ elméletével meg van cáfolva a földi kataklizmák hívőinek az a hite, hogy egykor valami üstökös fogja darabokra törni a földtekét, s ez idézi elő az ítélet napját. Az üstökös, ha a feje szilárd anyag volna, a föld által messze elhajíttatnék a világűrbe a találkozásnál. Úgy de nem is bír szilárd kéreggel: mikor az üstökös feje egy álló csillag elé kerül, az a csillag keresztülragyog az üstökös fején, ez tehát nem állhat egyébből, mint gázból. S ennek a gázgömbnek az érintkezésétől eléggé megvédi a földet a maga atmoszférája, mely sűrűbb tömeg az üstökösnél. Maga a földi légkör elég volna azt elhajítani, mint egy felfújt labdát. Ezzel a világpusztulással tehát ne fenyegetőzzék se a csillagda, se a szószék: „Dies irae, dies illa Solvet saeclum in favilla“. Nem égünk el. Ilyen szabad tengely tartja örök forgásban a központi égitestet.
– S mi célja lehet ennek a sötét égitestnek a fenntartásával a Mindenhatónak?
– Az nem sötét tömeg, csakúgy, mint a mi Földünk nem az. Napok serege sugározza körül, de azoknak a visszfénye elvész tőlünk a nagy távolban. Egyszerre több nap világítja meg a központi égitest felszínét, s azoknak a melege megtermékenyíti a kifogyhatatlan erejű talajt. Ott soha sincs éjszaka, soha sincs tél: örök nappal, örök nyár van. A növényzet óriási, tömérdek, virág és gyümölcs egyszerre nyílik, egyszerre érik, lombos fán, kúszó indán, a föld alatt kenyéradó gumó tenyészik. tejet, mézet, édes italt csurgat a virágkehely, az óriás dió. Kenyéradó kalásza van minden fűszálnak, mely tenyészik szántás-vetés nélkül.
– Ez tehát valóságos Paradicsom.
– Igenis. Én is úgy fogom ezután nevezni.
– S kinek a kedvéért tartja fenn a Világteremtő ezt a Paradicsomot?
– Az idvezültekért. Bizonyára a mi földünk szülötteiért is. Ott kezdik újra az életet, melyben nincs fáradság, nincs szenvedés, csak gyönyör és megelégedés. A roppant nagy égitest elég nagy arra, hogy a kerek világ minden idvezültje, a lángelmék, az istenfélők, a nemes szívűek elférjenek rajta.
– S mi úton jutnak el oda, abba a véghetetlen messzeségbe?
– Azt majd elmondom a munkám végén, hol az emberről és az emberi lélekről lesz szó.
– Tudja ön már, hogy mi az az emberi lélek?
– Tudom.
– De reális, elfogadható alapon?
– Még a kémiával is jó egyetértésben fogok maradni, s kimondom a különbséget lélek és lélek között.
Most a nő szólal meg:
– Tehát ön hisz a túlvilágban, az idvességben, a lélek halhatatlanságában?
– Hiszek és arra fogom alapítani eszmejárásomat.
Ezzel mind a két hallgatóm figyelmét megnyertem.
Folytatom.
– Tehát a világteremtés első napján, amikor a nagy alkotó létrehozta az ég világait, maga a Paradicsom nagy glóbusza élők nélkül maradt: a szellemek szétrepültek napjaikkal együtt.
Isten mindenikkel együtt maradt. Isten mindenütt jelen való. Isten mindentudó, Isten látja a jövendőt, melyet a következő napok rejtenek.
Isten megállapította már, hogyan fogja benépesíteni a nagy Paradicsomot.
Mi maradjunk csak a mi világunk terén. Akit szabad képzeletünk kohójából előkelteni, az a nap és a föld szelleme.
Isten úgy rendelé, hogy ezen a kis planétán, amit mi földnek nevezünk, lények jöjjenek létre, akiknek hivatásuk leend a paradicsomot benépesíteni. Utasítá a nap és föld szellemeit, hogy akaratát teljesítsék.
– S látta ön ezeket a szellemeket? – kérdé tőlem Kázmér.
– Látom és megállapítom létüket a műveikből. Hisz ha az, amit egy élő teremtés nem lát, mert hiányzik a látóérzéke, akkor a tengeri csigák, kagylók, actiniák, puhányok nagy világa előtt nem léteznék az az egész világ, mely a tenger szíve fölött van, mert nem látják. A Tridacna Gigas hatalmas állat, súlya és életideje felülmúlja az emberét, egyetlen összecsapásával éles medencéinek kettévágja a közzétévedt horgonykötelet, de arról nincs tudomása, hogy az mi volt. Az Argonauta Argo fel tud szállani a tenger felszínére, ott megfordítja a csigahéját, kiterjeszti a hártyáit, csápjait, csinál magából hajót, vitorlákkal, evezőkkel, s úszkálva gyönyörködik a meleg napsugárban, de arról sincs tudomása, hogy egy hozzá hasonló óriási alak, vitorlás, evezős, mint ő maga, szemközt úszik vele, mert nem látja, a napot sem látja, csak a melegét érzi. Én sem látom a földöntúli világot, Istent, szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó orgánumot pótolja, kölcsönadja a költészet, a fantázia. De látom ezen magas lényeket, szellememmel, tudásommal, látom a napfoltokban és a napfáklyákban, látom az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben, maga a tudomány tanúskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a nemzetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő atomig, saját magamig, kit Isten annyiszor kiszabadított a nagy veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt.
…A két házastárs keze titkon egymásé után nyúlt.
