Második nap • A megolvadt földgömb
Második nap •
A megolvadt földgömb
A megolvadt földgömb
A teremtés első napján a földteke olvadt állapotban volt. Elhajított darabja a lángoló napnak. Még fehéren izzó s önfényében világló égitest. Öntengelye körüli forgása sokszorta sebesebb volt a mostaninál s annál fogva a nap körüli keringése is. Talán egy hónap alatt végezhetett egy esztendőt.
Hogy egy ilyen megolvadt állapotban levő gömb minő fázisokon megy keresztül, azt a fizikai előadásokon egy egyszerű kísérlettel láthatóvá teszik. Olajból és faggyúból egy lágy gyurmát készítenek s azt gömbalakúvá idomítják. Ezen a gömbön egy rézpálcát szúrnak keresztül, melyet egy forgató gép tart folytonos pörgetésben. Íme az olvatag planéta a maga tengelyével.
A körülforgó gömb nemsokára behorpad a két tengelyén és narancs alakot vesz föl (amilyen a mi földünk valósággal).
A lágy gyurma lassankint az egyenlítője kerületén erősen kidudorodik, karikát képez, mely utoljára elválik a központi tömegtől s mint egy gyűrű (néha kettős gyűrű) folytatja parallel futását az elhagyott gömb körül.
Íme a Szaturnusz kettős gyűrűjének a kimagyarázása.
– Eszerint a Szaturnusz még most olvadt állapotban van!
– Később született a földnél. De meglehet, hogy földünk maga is olvadt állapotban volna most is, ha a Teremtő akaratából a napszellem segítségére nem jön a földszellemnek, hogy művét siettesse. A napszellem egy roppant nagy olvadt tömeget hajított ki a napból, melyből egy új planéta lett, melyet mi Uránusz névvel jelezünk. Ez a tűztömeg, midőn a földteke pályáját keresztezé, hatalmas vonzóerejénél fogva, melyet a földre gyakorolt, leszakítá róla a láva- és gázgyűrűket, a lávából hömpölyödött ki a föld drabantja, a hold, mely úgy kering most körülötte, mint keringett hajdan a lángkarika tömege.
A belső karika pedig, mely gázokból állt, a föld vonzóerejének engedelmeskedve lehullott a földre s lett belőle tenger.
Ezt ugyan az izzó földteke rögtön átváltoztatta volna gőzzé, párává, ha a napszellem működése ismét érezhető nem lett volna.
Az Uránusz izzó tömegének kiszakadása a napból, annak a korongjában roppant nagy hézagot támasztott: egy óriási napfoltot, mely a nap melegét egyszerre úgy leszállította, hogy mostani fogalmainkat meghaladó hidegség állt elő az egész naprendszerben, amitől a föld felszíne egyszerre szilárd kérget kapott s megszűnt saját tűzfényében világítani. A tengerek megtölték a lapályok medreit, s a belsejében forrongó földteke csak vulkánjai megnyitásával, hegygerincei eltolásával tanúsíthatta leigázhatatlan életét. Támadtak a Kárpátok, az Alpesek, az Appenninek, az Ural, a Himalája. Semmi szárazföld, semmi termő réteg, mely növénynek életet ád. És így élő állat sem támadhat rajta: miből éljen, ha nincs fű, fa, gyümölcs? A föld külseje hasonlított a mostani hold alakjához. Csupa tűzokádó kráterek, körülöttük jégövek, havas hegygerincek.
Valami élet csak a tenger fenekén lehetett, amiről tanúskodnak a kővé vált csigák, kagylók és tanúskodnak a korallszigetek, miket a féregvilág autochtonjai, a korallok teremtettek. Ezek az állatnövények alkották a legelső szigeteket, amik a tengerekből felmerültek. De a kagylóknak táplálék kellett, növény vagy ázalag, azokat megszülte a forró tengeriszap. Mert akkor még minden tenger forró volt: a földkebel melege forralta a vizeket. S minthogy a hegyláncok s a tűzhányók kivételével az egész földteke tengerrel volt fedve, még a pólusokon is, annálfogva a föld hevétől szítva roppant páratömeg szállt föl a földről a magasba. A gőzkör, az egész atmoszféra sokszorta magasabb volt, mint a mostani. A vulkánok tűzön kívül gázokat is lövelltek fel a magasba, s az mind növelte a légkört. Még akkor nem lehetett a Földet „föld“-nek nevezni, tűz, víz, kő volt az egészben.
