II.
II.
Rossz tanár tehát nem volt Füst Milán sem, de a tanárkodás mindig csak mellékfoglalkozása maradt, mert bármilyen lelkiismeretesen végezte is – így mondotta egyszer –, balkezének kisujjával is el tudta végezni. Két kezének többi kilenc ujja aztán az íráshoz kellett neki: kilenc ujja, meg két szeme, két füle, orra, minden érzékszerve, minden idegszála, minden szívrostja, minden agysejtje, egész teste-lelke, tudata és tudattalanja, nemisége és metafizikája, Sok kellett Füstnek az íráshoz, a soknál is több, minden: saját maga egészen, valamennyi képességét az önkínzás lelki atlétikájával a legszélsőkig széjjelterebélyesítve és felfokozva, azonkívül pedig saját magába zsákmányul bekebelezve, megóriásodott intorverziónak hóhérian gyötrő útján, anyagul és eszközül: az egész teremtett világ. Minden határtalanul és végtelenül kellett neki, hogy írhasson: hétköznapjai és ünnepjei, nappalai és éjszakái, alvása és álmatlansága, józansága és álmai, egészsége és betegségei, munkája és pihenése, buzgósága és henyesége, minden egészen, végtelenül!
Füst Milánnál nagyobb, önzetlenebb, önfeláldozóbb, jobban megszállott, mélységesebben elrévült, magamagát bőkezűbben tékozló, gyógyíthatatlanabb fanatikusát az írásnak nem ismerem, el sem képzelhetem. Az írás lázában ég szakadatlanul, nem mint a tékozlóan égetett gyertya két végéről, hanem valójának valamennyi pontjáról egyszerre, a végzet rendelésénél és saját akaratánál fogva: – valósággal égő máglya.
Megrendítő, de egyben fölemelő látvány.
