III.
III.
A testőrlovasok az utca végén bámészkodó csoporthoz érnek. Az emberek sűrű erdejében felkiált valaki:
– Éljen! Éljen a Császár!
A testőrök is buzdítóan integetnek feléjük: No, kezdjétek már! Mi lesz?
Semmi visszhang. Csend. A tömeg hallgat. Az előbbi torok most már szinte kétségbeesetten harsogja:
– Éljen a császár! Éljen! Éljen!
Dermesztő némaság a válasz. Végre kiválik egy robusztus munkás a többiek közül:
– Kenyeret adjatok! Munkát! Ne ünneplést!
– Úgy van! Úgy van! – kavarog izgatottan mind egyszerre. – Munkát! Kenyeret! Fütyülünk az ünneplésetekre!
Megdöbbentő pillanatok. A testőrtisztek arca rákvörösre gyullad:
– A Császár! Kutyák!
– Éljen a Császár! – ordítja most már harmadszor az első hiába-próbálkozó. – Él…
Olyanféle csattanás hallik, mint amikor kérges tenyér zuhan a nyitott szájra.
– Uuuuu… Jaj!…
– Abcug! Le vele!
– Kenyeret!
– Munkát!
A Császár tágrameredt szemmel hallgat. Nem érti, mi történt? Arcán a megdöbbenés komor felhői.
– Állj! – dörgi a kocsisnak.
A lovak megtorpannak. Zavar és rémület ölti el a jelenlévőket.
– Ide! – int az Uralkodó a lázadó munkásnak.
A testőrök kardot rántanak. Pár rendőr is előrohan. Körülzárják a tüntetőket. A menet élén lovagoló kapitány gallérjánál fogva odahurcolja az aranybatár elé a zendülőt.
– Mit akarsz? Mondd el mi bajod?! – szól rá csendesen, de határozottan VI. Henrik, a Császár.
– Kenyeret, Felség! Éhezünk!
– Adjatok nékik kenyeret! – vezérel az Uralkodó.
Aranyak, ezüstök, bankjegyek hullnak a csoport közé.
– Megkövetem Felség, alázattal. De ez az alamizsna hamar elfogy. Munkát kérünk, hogy megélhessünk! – mondja konok elszántsággal a munkásvezér.
– A herceg gondoskodni fog munkáról is!
– Parancsára, Felség!
– Éljen! Éljen a Császár! – üvölt fel erre a nem várt eredményre a tömeg, míg egymást gázolja az aranyért, ezüstért, bankjegyekért.
– Éljen Bordus, a vezérünk!
– Éljen! Éljen!…
S a Császár tovább hajtat sápadtan, elgondolkozva. Útközben alig-alig pillant igézően szép kisérőjére.
