V.
V.
Egy hét múlva Birodalma Legfőbb Pecsétőr-ét fogadta kihallgatáson.
– A gazoui felségsértők és lázadók, Bordus és társainak Felséged legfelsőbb elhatározásából eredő amnesztiája, Császári Felség! – nyújtotta át az igazságügy minisztere az aktákat Henriknek.
A Császár aláírta.
– Gondoskodjék róla, hogy ez az ember mielőbb felkeressen engem, – mondta aláírás közben.
– Felséged legmagasabb rendeletére!
– Úgy legyen!
…A munkásvezér bizony nehezen lépdelt és ügyetlenül mozgott a frakkban és a lakkcipőben. Csak a hangjáról ismert rá a Császár. Intett az udvarmesternek, ajtónállóknak, lakájoknak, hogy egyedül kíván maradni.
– Beszélj! – szólt rá a Császár, mikor már csak ketten voltak.
– Felséged kitüntető kegyelme… Felség…
– Nem erre vagyok kíváncsi. Meddig voltál lecsukva?
– Két hónapig.
– Rossz az? A börtön?
– Hozzá vagyok szokva, Felség.
– Miért? Hogyan?
– Minden évben lecsuknak egyszer-kétszer.
– Nem értem.
– Munkásvezér s a köztársasági mozgalom egyik vezetője vagyok, Felség.
Szóval az én ellenségem?
– Nem személy szerint, hiszen Császári Felséged komoly, jóindulatú uralkodói egyéniség. De…
– De?
– De – tisztelettel szólván: hiába az. A rendszer rossz. Nem Felséged, hanem tanácsosai és a kormány akarata érvényesül.
– És a köztársaságban?
– Ott esze, hite, tehetsége szerint lesz államfő az elnök. Nincs körülötte Udvar és kamarilla. Köztársaságban az államfő esetleg munkásszülők gyermeke. Megismerkedik az élet minden küzdelmével, bajával, igazságtalanságaival, mire felnő. S ha a legfőbb hatalom polcán mégsem akar az élet követelményeinek megfelelően reformálni, öt-hét év múlva lejár a mandátuma és lekerül az ország éléről. Ebben inkább van igazság, mint a trónöröklésben.
– Az igazság a természet és a törvény rendje, vagyis az emberi lélek hamóniája.
– Úgy van Felség! – bólintott komolyan és minden etikettől mentesen a munkásvezér. – S mivel a természet és a törvények harmóniája szabja meg az igazság keretét, bizonyos az, hogy minden ember annyit ér, amennyit egyenlő küzdelemben el tud érni embertársai közt. Felségednek pedig nem is lehetett küzdenie: készen kapott mindent.
– Négyszáz esztendős jog alapján! – felelte összeráncolt homlokkal, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal a Császár. – De, ha kunyhóban születtem volna is, csak meglenne az erőm és képességem, hogy idáig jussak! Ahogy a korzikai hadnagyban megvolt! Predesztináció kérdése ez!
Utolérhetetlen öntudattal ás határozottsággal csattant az utolsó császári szó. Gerjedő haragja nem engedte folytatni a vitát, ami – most látta – amúgy is meddő volna. Egyetlen kézmozdulat s a kihallgatásnak vége volt. Mert az uralkodók gesztusaiban néha éppúgy egy egész élet, sőt maga a történelem sűrűsödik, mint a hódolatot parancsoló nagy művészekében a színpadon.
