VI.
VI.
És mégis úgy járt, mint akik – bár hitetlen kíváncsiságból – de rágyújtanak az első ópium-pipára. A méreg: a kétkedés, bizonytalanság és idegen lázak furcsa mérge megmaradt benne; hivalkodva és gőgösen mutatott erejébe belékapott a szú. És egyre nyugtalanítóbb szívóssággal fúrta, ette a gondolatok és vér monoton lüktetése közben az ifjú fizikum és predesztinációba ékelt hit zsigereit. Még megvolt, ragyogott, melegített, sőt világított, de egyre gyöngébben, egyre sápadtabban. Lassanként meggyőződéssé halványodott és nem sokkal később már inogva lebegett valami végzetesen veszedelmes örvény fölött…
Vajon csakugyan megvan-e benne az az erő, az a predesztináció, ami például megvolt a korzikai ügyvéd fiában? Vajon megvan-e legalább arra a képessége, hogy az alája rendelt harmincmilliós embertömeget csak az igazság uralmával ajándékozza? Hiú is volt, fájt neki, hogy vannak és pedig nyilvánvalóan nem kevesen, akik nem szeretik, sőt talán még gyűlölik is. Eddig azt hitte: harmincmillió ember osztatlanul lelkesedik érte. Most, hogy tévedése kiderült, elvesztette élete legszebb illúzióját, mondhatnánk tartalmát.
Megmagyarázni nem tudta, hogy miért van ez így, de sejtette, hogy sok mindent megoldhatna, ha jobban ismerné, vagy… igen-igen: megismerhetné az életet!… Ám hogyan volna ez lehetséges neki, aki Császár, aki az Udvaron kívül úgyszólván meg sem fordult!… Valóban: mennyivel könnyebb egy köztársasági elnök helyzete!…
…Hm!… hát miért ne ismerkedhetnék meg ő is a bajok forrásaival, a valóságos, köznapi élettel, milliók bajával-keservével? Mi akadályozza ebben? Az Udvar? De… de… nem lehetne ezt valahogyan… nem volna mód arra, hogy ebből az utálatos, egyenruhás életből kikecmeregjen? Csak rövid időre, egy évre, mondjuk. Mint a középkori királyok, fejedelmek!… Egyformán a Trón és a Nép érdekében cselekednék ezzel!…
Szakállát simogatva, bizony sokat tűnődött, gondolkozott, törte a fejét Henrik, Verózia Császárja, míg világosan elébe állott a megoldás egyetlen lehetséges módja, melyen keresztül megközelíthető távolságra kerülhet hozzá az az idegen, messzire lüktető élet, melynek ópiumától kábult a szíve, zaklatottak az idegei s amelyek után nem ritkán valóságos nosztalgia űzte-hajtotta, kergette könyörtelenül, kérlelhetetlenül.
