XVII.
XVII.
Nem részesült más fogadtatásban az ügyészségen s a törvényszéken sem. A tényállás így hamar tisztázódott: Langfelder Ernő, aki minden jövedelem nélkül, de állandóan nagyúri életet élt, rendszeres zsebtolvajlásból szerezte meg főúri passzióihoz a szükséges összegeket. Ez csak természetes, világos, nem szorul bővebb magyarázatra. A Császár nevét nyilvánvalóan csak azért keveri az ügybe, hogy őrültnek nyilvánítsák és így megmeneküljön az igazságszolgáltatás sújtó kezétől. Nemde, egyszerű és világos a dolog? Hiszen gyanús viselkedése miatt amúgy is rendőri megfigyelés alatt állt már!…
Valóban: Henrik hamar meggyőződött arról, hogy a maga érdekében cselekszik, ha nem hangoztatja azt, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint a külföldön gyógyuló Császár. Így legalább megmenekült a tettlegességektől… S őszintén szólva az igazság valóban az, hogy Cadürel Henrik – legalább egy időre – tényleg meghalt azon a napon, melyen jellegzetes és tradicionális szakállát leborotváltatta és minden külön igazolvány nélkül, hamis útlevéllel elindult egyszerű, küzdő embernek a polgári társadalomba…
Az a szakáll!… Beh szívesen megnövesztette volna most, hogy cáfolhatatlan bizonyítékhoz jusson. Ámde erről szó sem lehetett. A fogházi szabályok még a hosszú hajat sem tűrték meg, nemhogy a szakállt… Így nem maradt más mód hátra, mint valamiképpen értesíteni az Udvart a személyét ért kellemetlenségről. Sajnos, szakállával együtt a szerencséje is cserbenhagyta. Gyakorlatlan is volt a börtönéletben s a kabinetirodához címzett levelei így – bármilyen úton akarta kijuttatni őket, – mind fennakadtak a fogházügyész kezén…
A rászakadt nagy szerencsétlenségben még egyetlen szerencséje volt, hogy oly makacsul kísérletezett a kicsempészésre szánt levelekkel, ami végül is az ügyésznek volt már kellemetlen.
– Hát, ha mindenáron a bolondok házába akar kerülni, menjen a szerencsétlen, vigyázzanak ott rá! – bosszankodott fel egy nap az ügyész s Henrik a következő napon már útban volt a verozói tébolyda felé…
Vigasztalan egyhangúságban, őrjítő unalomban s kétségbeesett szomorúságok közt múltak a napok a tébolydában. Volt vetélytársa: Kozárdó Péter igazgató főorvos nagy örömmel fogadta a nyomorulttá vált embert.
– Őszintén örülök, Felség, hogy vendégemül láthatom magas személyét! – gúnyolódott már az első találkozásnál.
És a helyzet napról-napra rosszabbodott. Az igazgató-főorvos nyomán Henriket mindenki Császárnak, Felségnek titulálta. A gúnyvacsora minden keservét át kellett szenvednie:
– Töröld fel a padlót, Felség!
– Itt a császár is csak beteg, rögtön hozd azt a vizet, mert baj lesz…
Henrik irtózott a bajtól és mindent megcsinált, csakhogy az ütlegektől megmeneküljön… Így teltek a napok szürkén, egyhangúan és tragikusan.
– Nem gratulálsz, Felség? Bortalió Rózsa a menyasszonyom tegnap óta! – mondta egy alkalommal, vizit közben Kozárdó. – Tudod, hogy szeret?…
Henrik hallgatott összeszorított fogakkal, hunyt szemmel, de kínlódva és vérző szívvel… Pedig a szakálla már újra növésbe kezdett… Csak a helyzet nem változott.
Végre is összeomló hittel szinte teljesen lemondott már a reményről, hogy valaha is megszabadulhat. igaz, egyszer majdnem úgy volt, hogy sikerülni fog a levelét kicsempésztetnie a kabinetirodához. Új ápolót kapott az osztálya s ő igyekezett megkörnyékezni, mint mindenkit, aki közelébe került.
– Csak annyit kérek, vigye el ezt a levelet és dobja be a postaládába. Gazdagon megjutalmazom, öregem!
– Jól van, megteszem. Mit ad? – kérdezte az öreg.
Henriket megbabonázta a szabadulás halvány, távoli reménye is. Elfulladt a hangja az izgalomtól:
– Ötezer… nem! Ötvenezer frankot! Amit akar! Egész életére boldoggá teszem! Úgy megjutalmazlak, hogy az ükunokád is áldani fog!
Az egészséges eszű paraszt bólintott mosolyogva.
– Az úr csakugyan bolond. Mert csak a bolondnak mondja, hogy ennyi pénzt, vagy ilyen jutalmat adnak az embernek, amiért egy levelet bedob a postaládába. Ha még öt-tíz frankot ígért volna, nem mondom. De így nem teszem. Biztosan baj lenne belőle s még az állásomat is elveszíteném. itt a levele – szólt és visszaadta…
A folytonos sikertelenségekbe már csakugyan majdnem beleőrült.
