Barta Lajos: A Mars-repülő • regény (3. közlemény)
Barta Lajos: A Mars-repülő •
regény (3. közlemény)
regény (3. közlemény)
Rogan egészséges férfi volt, avval az erélyes és élesen metszett arcéllel, mely jellemezte azokat az embereket, akik a gépcivilizáció tiszta inkarnáltjai voltak. Ez a race-ság nem volt oly régi, mint a történelmi arisztokráciáé, de ugyanolyan kifejezője volt fiziognómiai jellegében a maga fejlődésének, mint az a magáénak. Ezek: a termelési és tőke-kamat-lények voltak. Az emberiséggel a maga gyermekkorából fejlődött érzések semmiféle küzdelme nem rajzolódott ezeken az arcokon. Itt nem voltak piszegések, bágyadt ajakszabások, vagy puha álmok. Itt nem volt semmiféle arcjel, mely az ingadozás kivetődése lett volna! Az akarom-ember töretlen vonalai beszéltek ezekről az arcokról. Rogan űzött atlétikát és néhányszor nyert bajnokságot is.
Nimfa zenélt és a virtuozitásig vitte; szépen énekelt. Kitűnően táncolt; nemcsak társasági, de olyan táncokat is, melyek valahol a torna és a művészet közt ingadoztak. Szorgalmasan sportolt. Beszélt három világnyelvet. És megvolt a szokásos automata-műveltsége. Valami lekerekített, biztos műveltség volt ez, mely a világ bármely kérdésére csinos feleletet tudott adni. Ez a felelet mindig csak érintette, de prepotenciális voltában mintha el is intézte volna azt a kérdést, melyről éppen szó volt. Mert azok az iskolák és tanítók, akik ezeket a lányokat tanították, leszűrték a világ gondolati matériáját ilyen szalonbeli használatra kész anyaggá. Mindegy volt az, hogy Nietzschéről vagy Shakespeareről, Marconiról, vagy Röntgenről, Dél-Amerikáról, vagy Tibetről, Napóleonról, Krisztusról, vagy Buddháról volt szó. Ez a jól elkészített műveltség akár művészetről, akár történelemről, állattanról, vagy etnográfiáról, ősnépekről, vagy modern filozófiáról, babonáról, vagy freudizmusról volt szó, egyaránt jól működött. Ennek a műveltségnek különös vonása az volt, hogy bár olyan korszak gazdagjai részére készült, mely az anyagok uralmának delíriumát mutatta: – gondosan kikerülte a történelmi materializmust. Lekerekítettségében, könnyű használhatóságában és a történelmi materializmus kikerülésében állt ennek a műveltségnek a használói részére való veszélytelensége. Olyan műveltség volt ez, mely birtokosait megóvta attól, hogy nyugtalanok legyenek, vagy hogy egyáltalán tudomást vegyenek azokról a jelenségekről, vagy kérdésekről, melyek nyugtalanítók lehetnének. Úgy tudtak elmenni minden ilyesmi mellett, mint ahogy világvárosokban az emberek tízezrei mennek el az utcasarok mellett és nem látják meg a tályogos társadalmi sebet, mely a kiéhezett koldusasszony formájában a palota márványához tapad. Virágszirom arcbőrük és különböző színű kristályból való szemük volt ezeknek a női lényeknek.
De bár így fel voltak szerelve szellemiekkel is, a társaságukbeli férfiak mégis csak mint értelmes bábukhoz közeledtek hozzájuk. Ezek a lények tudtak ilyeneket mondani: "Empirikus világmegismerés"; "Az expresszionizmus értelmi tényezője"; "Az atonális zene elméleti kiindulásai"; "Bergson óta megint van metafizika". De a termelési férfiak mindig meg voltak lepődve, ha esetleg olyan jelenségeket találtak észrevenni náluk, melyek a gondosan beléjük helyezett műveltségi anyagnak önálló kombinációira, vagy továbbfejlesztésére mutattak.
Rogan is sokszor nézett ilyesmikért meglepetve Nimfára; de olyan uralkodó volt, annyira megnyilvánult minden jelenségben az a felfogás, hogy ezek a nők eleven díszbabák, akik az ágyban úgy viselkednek, mintha élő nők lennének, hogy tudatából is tovavillámlottak ezek a meglepetések és az az érzés maradt abban, hogy paradicsommadarat tart a kalitkájában. A termelési férfiaknak az a határozottsága, kíméletlensége, mely éppen a Roganum nyomán amerikanizmus néven jött át Európába, már nem importált valami volt, de az egyre trösztösödő Európa természetes férfimodora. Ez a céltudatosság, keménység, idegfeszítettség új lovagiassággá előzékenyedett a férfiak részére állandóan gondosan tenyésztett dísz és kéjbábukkal szemben; ez a lovagiasság tetszelgett túlzásaiban és majdnem elment annyira, mint hajdan, amikor a lovag gyönyörrel itta meg imádottjának fürdővizét. Nimfa és Rogan boldogok is voltak. Hisz ugyanabból a technikai világból jöttek; mindkettőjük vérében a világtermelés érverése élt; mindkettőjük szívdobogásában a termelő gépek üteme lüktetett; mindkettőjük légköre a technikai civilizáció lázától és mámorától volt tüzes. Mindkettőjükben élt ugyanazon önmagukon túlra való kitágítottság: a világtermelésnek metafizikája.
A ROGANUS már épült az EFTER vondobinai gyárában; egy napon aztán szükségét érezte Rogan, hogy Nimfával is közölje elhatározását:
– Két dolog van a világon – Mondta Rogan, – a technikai civilizáció kidifferenciálódott értelme és az emberek tényei! Az emberi tényeknek együtt kellene haladniok a technikai civilizáció mozgásienergiájával. Az emberiség elindította a technikai civilizációt de az több lett, mint amennyit az ember maga abból csinálni tudott volna. Mert az egyszer elindított technikai civilizáció önműködő erő lett, és folyton nagyobbra és nagyobbra nőtt már önmagától is. A technikai civilizáció olyan, mint egy démon; az ember csinálta és tette élővé ezt a démont. A különös az, hogy ez a démon nem az emberben is lappangó démonból lett, sőt merő józanságból. Annyira, hogy a technikai civilizáció, azokból az emberekből, akik megértették és átengedték neki magukat, hogy evvel naggyá tegyék a világot, kiirtja a démoniságot. Józan, matematikai lényekké szűri őket és ez jól van így.
– De a technikai civilizáció világenergiája tönkre fogja tenni az emberi világot, hogyha nem történik valami, ami ezt megakadályozza. Nem alulról, a tömegek úgynevezett szabadságharca részéről fenyegeti a pusztulás a civilizációt, hanem fölülről. Maga a technikai civilizáció fenyegeti szétrombolással önmagát és az Emberiséget is. A technikai civilizáció mozgási törvényét a világtermelés, világkereskedelem, világtőke alig tudja már követni. Egy féktelen, az ember hatalmából már kiszabadulni készülő világenergiáról van szó. A helyzet olyan, mintha egy szabadulni készülő világenergiáról van szó. A helyzet olyan, mintha egy üstökössel kellene állandóan együttrohanni. Az Emberiség nem bírja ezt soká, lassan, de fokozatosan lemarad és a technikai civilizáció, mint egy rettenetes nagy állat, legázolja végül az Emberiséget.
– Nagyon jól tudom, hogy ez az állat nincs; egy fikcióról van szó, de ez a fikció mégis valóság. A technikai civilizáció egy semmi sem lenne, ha egy napon minden kéz karba téve maradna és minden koponya beszüntetné a termelésre vonatkozó gondolkodást. De ugyanez a civilizáció megcsinálta már azt is, hogy ilyesmi ne történhessék meg. A technikai civilizáció, ha akarna, sem tudna már megállni, vagy lassabb ütemet fölvenni. Saját mozgási energiája növeli folyton önmagát. De az emberiségnek az a része, mely éppen ennek a civilizációnak az érdekében oda adta magát ennek az eleven erőnek, saját idegeiben, mint akaratán kívüli automatikus energiát hordja azt a kényszert, hogy szünet nélkül kiszolgálja ezt a világenergiát. Az emberiség tehát nem tud megállni azért: hogy elhárítsa magától az önmagát elpusztító veszélyt. Így hát a technikai civilizáció féktelensége továbbra is változatlanul vagy éppen az ember által, akit megsemmisítéssel fenyeget...
– De a technikai civilizáció még más formában is biztosította magát a megállíthatás ellen. A természetben levő anyagok, a kő, a szén, az ércek közömbösek az emberekkel szemben. Nem bántották az embert, de nem is támogatták. A technikai civilizáció feldolgozott minden elképzelhető anyagot, még a madarak tollát, az állatok szőrét is; értéket csinált az anyagokból. Ezáltal megszűnt az anyag eddigi közömbössége az emberrel szemben. Mert az érték szülte a hozamot. És minden értékké feldolgozott anyag ellenállhatatlanul hozamot akar szülni. Amely pillanatban az értékek nem szülnek többet hozamot, bekövetkezik ugyanaz az összeomlás, mint amely akkor fenyeget, ha a technikai civilizáció világenergiája túlhalad az emberen. Mondhatnám erre: szüntessük be az anyagot értékké termelni. De ez annyi lenne, mint beszüntetni a világtermelést. De ha beszüntetjük a világtermelést, akkor ott vagyunk, ahonnan elindultam: nem szolgáljuk ki a technikai civilizáció tőlünk elszabadulni készülő világenergiáját. De ezt megtenni, nem is áll módunkban, mert hisz ez a világenergia – ahogyan már kimutattam – mindig nagyobbra és nagyobbra, saját idegeink által akartatja magát. Itt tehát nincs menekülés! De ha talán ezen a vonalon lenne is, egy másik vonalról ugyanaz a kérlelhetetlenség közeledik.
– Nemcsak az anyagból folyton gyártott érték akarja folyton szülni a hozamot, de az állandó értékek is ilyen szülési kényszertől terhesek. Hiszen gépek vannak a gyárakban, a gépek légiói a világüzemben! És milyen összetett, milyen értelmes gépek. Gőzzel és villamos árammal etetjük őket, de ezeket megint más értelmes gépek által kapjuk. Mindez a gép, amivel csináljuk a technikai civilizációt: szintén érték és folyton hozamot akar szülni. Nem érték-e minden gyár, de még azoknak telke is? Nem érték-e minden bánya? Még ha el is határoznánk magunkat arra, hogy bennhagyjuk a bányában az emberrel szemben közömbös anyagot, nem csinálunk belőle többé értéket, nehogy az hozamot akarjon szülni, a bánya hogyha pihen is, maga is hozamot akar szülni. Mi soha többé nem menekülhetünk a hozam szülési vágyától.
– A világnak van néhány milliárd vasúti kocsija; csupa érték! Mind hozamot akar szülni! Egy pillanatig sem akarnak vesztegelni, mert az idő alatt, amíg állnak, nem szülnek hozamot. Így van ez a gőzhajókkal, a repülőgépekkel, a távírókkal, minden automobillal, minden villanylámpával, végig a világon. A száz és száz milliárd kis és nagy villanylámpa a világ minden részében, folyton hozamot akar szülni. És így van ez mindennel a világon. Minden feldolgozott anyag és minden üzem, sőt a föl nem dolgozott anyag is, ha egyszer megvette valaki, ha valakinek a birtokában van, folyton szülni akar; hozamot akar szülni.
– Mi folyton munkára serkentjük a világot, de a munka csinál a közömbös anyagból értéket és a szüntelen munka által csak a hozamszülés démoniája válik mind fékezhetetlenebbé... Szüntessük talán be a munkát? Akkor megszűntünk kiszolgálni a technikai civilizációnak úgyis a fejünkrenőtt világenergiáját! De hiszen éppen ez az, amit nem szabad tennünk! Sőt minden lehetőségen túlra kell fokozni az emberi munkát... hogy lépést tarthassunk evvel a világenergiával!
– Amióta a Tőke párzik a civilizációval, azóta van az anyagokban ilyen megállíthatatlan bujaság. Sehol semmi szűzi a világban, minden túl van az ártatlanságon, alig lett, máris terhes és szülni akar... Kapcsoljuk talán ki a Tőkét? De mi lesz akkor? Talán ez a menekülés? De nem érték-e maga a Tőke is? Meg lehet-e állítani a Tőkét abban a kényszerben, hogy hozamot akarjon szülni?
– Jó, azt mondom, hogy ez az őrült szülési kényszer is csak fikció! Azáltal van, mert az emberi idegekben van az, ami az idegeken kívül eső világban aztán csakugyan megtörténik. Tehát más tartalommal kell megtöltenem ezeket az idegeket. De ezek az idegek, magának az embernek a létenergiái, azért vannak tele evvel a kényszerrel, mert az ember által elindított technikai civilizáció ezekbe az idegekbe, ezekbe az energiákba ojtotta bele magát úgy, hogy semmi sem történhessék az ő féktelen növekedésének a meggátlására. A technikai civilizáció kivonta az emberi lényből a démoniát, józan értelem emberré, számtani lénnyé csinálta és ez jó volt; az ember kikerült ebben a tekintetben a Természet gonoszkodó misztikumából. De mi lett a dolog vége? A technikai civilizáció a démon helyébe belehelyezte az emberbe a maga végtelen csavarának a forgását. A végtelen csavar szüntelenül forog, egyre emel és csavarmenetének soha sincs vége.
– Így kergeti egymást két mozgás: a technikai civilizáció mozgása és az emberi energia-mozgások, melyek egyre táplálják és kölcsönösen növesztik egymást. De az emberi energia-mozgásoknak szüntelenül egyvonalon kell állniok a technikai civilizáció mozgásaival, mert amely pillanatban nem tudják lekötni saját energia-mozgásaik párhuzamával amazt, a technikai civilizáció túlnőtt rajtuk, elszabadult hatalmukból és megsemmisítési kiszolgálóit.
– Nem mondom már azt sem, hogy mint egy állat gázolja le őket, mert nem akarok szimbólumokban beszélni! De látom az emberek millióit, amint a tébolydákba viszik őket, mert felbomlott a szellemi gépezetük. De nincsenek is ekkora tébolydák és ki legyen az, aki megépítse őket, ha egyszer összeroppant a technikai civilizáció? Az országutakon nagy falkákban fognak hát kóborolni, miután a világ egyszer megszűnt hozamot szülni. Ellepik a városok tereit és megállítják a forgalmat. Más milliók a hegyekre fognak fölmenni, ahol meredek sziklapartok vannak és onnan vetik majd a tengerbe, vagy a folyókba magukat. Minden palota-tető egy trapéz lesz, ahonnan számlálhatatlanul fogják magukat az összetört idegűek a járdákra dobni. A templomok tornyából fognak leugrani, mint valami ingyen cirkuszba, sorba. Ha lesznek még vonatok, akkor a sínekre fognak feküdni, mint eleven talpfák, végtelen sorokban, hogy a mozdonyok vágják le fejüket... Ki fogják rabolni a fegyverkereskedéseket és a fegyvergyárakat, hogy legyen elég szerszám, amivel agyonlőhetik magukat. Kifúrják a gázgyárak tartályait és a nyílásokra feküsznek szájukkal. Megostromolják a gyógyszertárakat, a vegyi gyárakat, elrabolják a mérget és az utcákon, a köztereken óriási halmokká mérgezik magukat...
– Mert a technikai civilizáció világmozgása nagyobb lett, mint az emberi energiamozgások összege; túlnőtt hát rajtuk és aztán letiporta őket... Akkor aztán megszámlálhatatlan halottban a technikai civilizációval is meghal...
Ezek a közlések megrázták Nimfát:
– Hiszen ti – mondotta – megfogtátok magatokat saját civilizációtokban, mint valami csapdában.
– Most van az az időpont – folytatta Rogan –, amikor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a technikai civilizáció világmozgása túlmegy az emberen. Hiába volt minden megfeszítettség, valahol valami baj van a versenyfutásban. Az ember-energia növeszti a technikai civilizáció világmozgásának a mértékét és a sebességét, és visszahatóan növeszti az ember-energia mértékét, és sebességét, de ez nem tud ugyanannyival nőni, mint amaz. A technikai civilizáció világmozgása aránytalanabbul nő és a veszély minden pillanatban nagyobb és nagyobb lesz. Ha nem tudjuk a párhuzammal táplálni és lekötni, civilizációnknak ez a világmozgása kiszabadul és a Végtelenbe tör. Küszöbön a katasztrófa. Ezt kell megállítani! Az ember által teremtett, de elszabadult világenergia a Végtelenbe készül kisülni. Ettől idelenn megtörténnék az összeomlás. De én felfogom az explóziót, felhasználom arra, hogy a Marsba repüljek vele. Kidobatom magam a Világtérbe; evvel lehűtöm, lecsapolom civilizációnk világenergiáját és az Emberiség megint bírni fogja vele néhány századig a versenyt!
– Te őrült vagy! – mondta Nimfa. – Egyszer már hallottam egy ilyen őrültet beszélni. Karamazoff Iván volt. Az Istennel viaskodott, te pedig a gépekkel.
– Egy repülőgépet építek, avval fogok a Marshoz fölrepülni.
– Tehát mint egy ágyúgolyót, kilöveted magad? Silány dolog!
– Csakhogy a dolgot egy másik oldalról is lehet értelmezni. Egészen kikapcsolva a katasztrófa-elméletet, a valóság az, hogy technikai civilizációnk oly nagy, hogy nem fér önmagába. Ez a civilizáció megfúl, ha egy fölmérhetetlen emberi cselekedetben nem kap levegőt. Van egy erő: a technikai civilizáció eleven ereje; az Emberiség teremtette ezt az erőt és megvan az a képessége, hogy önmagát nemzi tovább és önmagából szüli magát egyre nagyobbra és nagyobbra. Ennek az erőnek valamennyien érezzük a megállíthatatlanságát. Ez az erő nem fér el a Földön, a Végtelent, a Világegyetemet keresi. Én leszek ennek a megállíthatatlan erőnek cselekedetben való demonstrációja: ki fogok menni a Világegyetembe.
– Nem! Ezt nem fogod megtenni! – Nimfa hangja csudálatos erővel csengett.
– Bábu! – mondta Rogan és szánta őt gyermekességeért.
– Tévedsz! – mondta Nimfa. – Én ember vagyok.
