Végigmentek az utcán s a férfi egy-egy évszámot mondott. A házak korát becsülte meg. Jobbról tágas térre nyílt az utca, ahol Garibaldi szobra áll; milyen remek neve van a karbonári köpenyéhez: Garibaldi! vagy ahogy az Alföldön mondták: Galibardi!… Milyen furcsa, hogy a nagy embereknek olyan jó nevük van…
Leértek a főtérre, a dómhoz. Jobbról, balról kis kávéházak, az utcára kirakott asztalokkal, ahogy a térre értek, újra egy óriási meglepetés, egy olyan tér, amelynek hatása alól nem vonhatták ki magukat. Szemben a dóm, roppant falaival, különös tégla, vagy kőfalak, mintha félbemaradt volna az építése s annál szebb, sötét lyukakkal a falban és valami oly csudálatos építészeti remek… vagy inkább festői… Festői hatás, barnaságában elosztó sötét pontok s rajta verődő fehér fények… S ahogy az ember a fejét balra fordítja, itt a városháza, egy elbűvölően különös négyszögű várszerű épület bent a város közepén, csipkék és faragások, aszimmetriák édes kavargása s mégis egyszerű és monumentális… Az a homlokzat, jobbra, balra, kettő is és mégsem ugyanaz és mégis ugyanaz és milyen más, amint egy hatalmas térre néz s mikor egy keskeny útra… S felette a kék ég, annyira kék s felhőtelen és a nap ahogy büszkén és gőgösen s boldogan tüzel… Óh, milyen kár meghalni és milyen kár, hogy el fog múlni az egész, az egész világ…
Az asszony lehunyta tág szemét, valami különös, kacér, pávamozdulattal húzta ki magát, mintha tetszeni akarna a kőpaloták rábámuló szemeinek s csak annyit mondott: