5.
5.
Bementek a dómba. Kapujánál egy régi pápa megzöldült bronz szobra áll. Nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon őszinte. Hatalmas orra s nagy szakálla kígyózva csavarodik, nagy görbe botjával maga elé néz s feje meggörnyed a méhkasforma tiara alatt. Hogy az ember él, aztán meghal s a szobor jelzi, s ha valóban élne, sem volna hozzám közelebb… Akkor minek élne?… Így több…
– Hm.
Gótikus óriás boltívek. Sugárfák soha oly magasra nem nőnek, mint a márvány a gótikus templomokban. A szem boldogan szökik fel a magasba, a márvány fényén csúszik felfelé s milyen virágerdőbe borul odafent. Óh, ez az olasz gótika, amely valami csapongó, édes kedély melegségével virágoztatja ki a magasságokat. A zordon germán gótika félelmes, megdöbbentő tömörsége helyett, itt tágas boltívek odafent, világosság s színek gazdag csobogása.
Talán nem is szép templom, talán nem is híres templom, azok közt a különös kincsek közt, amik itt teremnek… de egy pusztáról jött kis magyar szívnek azt az érzést adja, hogy a fene egye meg ezeket a bitangokat, de szépet tudtak csinálni…
Mint két bogár csaponganak s ácsorognak az oszlopok alatt, mint liliputiak az őserdőben… Az asszony a szenteltvízhez nyúl, keresztet vet s halkan súgja:
– Egy kicsit imádkozom, szabad?
– Szívecském.
S utánanéz a fehér asszonynak, a karcsú fehér embernek, ahogy elmegy s letérdel Mária egyik oltáránál. Ő maga is, szemével imádkozik, gondolat nélkül a magasba függesztett tekintettel.
Különös, csak most veszi tudomásul, hogy a templomban munkások dolgoznak, kalapálás, fűrészelés, zsivaj. Mintha orgona szólana, annyira hozzátartozik. Semmi, nem zavar. Az imához nem kell templom, hanem érzés. Itt is, ott is csoportok, az oltárnál papok, s fent a magasban vidám munkások döngetik a követ.
– Imádkozott szívem?
– Igen.
– Értem is?
Megérintik egymás kezét, önkéntelen összeforrás. Milyen gazdagok ezek a percek, úgy szikrázik belőlük az érzés, mint brilliánsból a fény.
