6.
6.
Kuporov a pályaudvaron ide-oda futkosott, mint egy őrült. Nem látták monsieur Gérardt? Talán a másik kocsiban…Nincs…ott sincs…sehol sincs…Nagy izgalom. Lázas kapkodás…Tessék felszállni!…A kalauz sípol. A vonat elindult…
Rettenetes! Laurent itt maradt. Lekésett. Holnap…ó, borzalom…!
Végigrohant az utcákon, föl a műterembe. Szinte beesett az ajtón.
– Megőrültél, Lauren?!
Laurent mosolyogva felé fordult s Olga képére mutatott.
– Megvan, Nicolas, most már megvan!
– Elment a vonatod, te őrült! hét óra elmúlt!
– De nyolc még nem, – felelte boldogan Laurent, megkeverte festékét a palettáján és tovább festett. – Látod, amit hónapokon át hiába kerestem, – most egyszerre megtaláltam. – Látod, – ez most már ő…! Ez a legjobb kép, amelyet valaha festettem. Az első kép, amely tökéletes.
Majd halkan hozzátette:
– Azt hiszem, az utolsó is.
Kuporov a földhöz vágta sapkáját s leült a pamlagra.
– Oda ne! – kiáltott rá Laurent.
Kuporov felugrott. Laurent arcán földöntúli mosoly derült, amikor szelíden mondta:
– Ott ült. Ő, a hercegnő, a csipke-asszony, Olga. – S amíg festett, mindent elmondott, szépen lassan, sorjában…Egy csók volt, egyetlenegy csók és semmi más…De ez minden volt. Olga élete is perceken függött és Olga se számolta a perceket…Az a csók a mennyországba vitte mindkettőjüket.
– Én nem küldtem volna el, – mormogta Kuporov.
– Ó, én francia vagyok, Nikolaj Martinovics! – És olyan egyenes lett, mint a jegenyefa. – Akit én szeretek, azt nem ölöm meg. De én magam, – meghalok érte.
Tovább festett. Kuporov mögé került és nézte a képet.
– Látod a szemét, Nicolas? – Hogy megtörik a nézése, hogy lecsukódik a szeme…Ez a csók, Nicolas…És látod az ajkát? Milyen puha, milyen nedves…Látod rajta azt a csókot? Az én csókomat…
Már derengeni kezdett, amikor végre aludni tértek. Sokat beszéltek Párizsról…nagyon sokat. Kuporov semmi szín alatt sem akart hazamenni: Laurent örült, hogy ott maradt. Órák hosszat beszélt Olgáról. Olga és Párizs.
