7.
7.
– Na, gyerünk, gyerünk! – sürgette a vörösőr Laurent Gérard-t.
Laurent magára öltötte ruháját, annyi időt se hagytak neki, hogy kidörzsölje az álmot a szeméből. Kuporov is felöltözködött. Josip ott állt az ajtóban s ha nem állt volna mellette még két szuronyos őr, – az a harmadik se ment volna el élve onnan.
– Josip, készíts el valami kis csomagot a legszükségesebb holmiból, fésűt, törölközőt, meg a többit.
A vörösőrök összemosolyogtak.
– Nem kell oda semmi, – legyintett a vezetőjük.
Kuporovon végigfutott a borzongás.
– Hát készen lesz már egyszer? – türelmetlenkedett az őr.
Elkészült. Keresztülmentek a műtermen. A kép az állványról rámosolygott Laurentra. Laurent visszamosolygott és úgy érezte, hogy ami szép, ami jó csak van a világon, az most mind őbenne van, azzal mind tele van a lelke…És büszke volt, nagyon büszke: ember még ilyen férfi sose volt, mint ő…És ilyen képet se festett még Leonardo óta senki.
– Na, indulás! – kiáltott rá az őr.
És kituszkolták műterméből a mosolygó Laurent Gérard-t.
